A Randomized Controlled Neuroimaging Trial of Cognitive Behavioral Therapy for Fibromyalgia Pain

Lee, J., Lazaridou, A., Paschali, M., Loggia, M. L., Berry, M. P., Ellingsen, D., Isenburg, K., Anzolin, A., Grahl, A., Wasan, A. D., Napadow, V., & Edwards, R. R. (2023). A randomized controlled neuroimaging trial of cognitive behavioral therapy for fibromyalgia pain. Arthritis & Rheumatology, 76(1), 130–140. https://doi.org/10.1002/art.42672

Summary by: Hagai Berenson

This study addresses the pervasive and debilitating nature of fibromyalgia (FM), a condition marked by widespread pain and significant negative emotional impact.

High levels of pain catastrophizing - a maladaptive cognitive-emotional response characterized by an exaggerated negative orientation toward actual or anticipated pain, Which also associates with increased pain severity, emotional distress, and functional impairment is often correlated to the condition of FM.

The authors discuss the role of cognitive behavioral therapy (CBT) as a mind-body intervention aimed at reducing pain catastrophizing and improving overall functioning in FM patients. While previous research has demonstrated the clinical benefits of CBT in managing chronic pain conditions, the specific neural mechanisms through which CBT exerts its effects on pain catastrophizing remain unclear.

To investigate these mechanisms, the study was designed as a randomized controlled trial with a neuroimaging component.

The study enrolled 114 adult women diagnosed with fibromyalgia, aged between 18 and 75 years and were randomized into two groups:

CBT Group: 64 participants received an 8-week individual CBT program. This intervention focused on identifying and modifying maladaptive thoughts and behaviors related to pain.

Education Control (EDU) Group: 34 participants received an 8-week fibromyalgia education program, matched in duration and structure to the CBT intervention. The control group received education about fibromyalgia and chronic pain without the active cognitive restructuring components inherent in CBT.

98 of the 114 participants in this study also completed a neuroimaging assessment on a baseline level and post intervention.

These Participants engaged in a task designed to elicit pain catastrophizing thoughts while undergoing fMRI scanning. This involved reflecting on personalized pain-related statements to activate relevant brain regions associated with catastrophizing.

The primary objective was to assess the impact of an eight-week individual CBT program on pain catastrophizing and to explore the associated changes in brain functional connectivity, particularly focusing on the default mode network (DMN) and its interaction with somatomotor and salience network regions.

The assessment was made in two parts:

Questioners filled by all participants at baseline and post-CBT intervention:

Pain Catastrophizing Scale (PCS): Assessed the degree of catastrophic thinking related to pain.

Brief Pain Inventory (BPI): Evaluated pain severity and the extent to which pain interfered with daily activities.

Fibromyalgia Impact Questionnaire Revised (FIQR): Measured the overall impact of fibromyalgia on the individual's functioning and well-being.

For the neuroimaging assessment, the focus was on examining functional connectivity patterns, particularly involving the ventral posterior cingulate cortex (vPCC), a key node in the default mode network (DMN). The analysis aimed to identify changes in connectivity between the vPCC and other brain regions implicated in pain processing and emotional regulation, such as the somatomotor and salience networks.

The results showed that participants in the CBT group experienced significantly greater reductions in pain catastrophizing, pain interference, and overall fibromyalgia symptom impact compared to the education control group. Mediation analysis further revealed that reductions in pain catastrophizing partially explained the improvements in functional outcomes, suggesting that changes in maladaptive thinking patterns were a key mechanism through which CBT exerted its effects. Neuroimaging findings supported these behavioral outcomes, showing decreased functional connectivity after CBT between the ventral posterior cingulate cortex (vPCC)—a central hub of the default mode network—and regions in the somatomotor and salience networks. These neural changes were not observed in the control group, indicating that CBT may help recalibrate brain activity associated with excessive self-referential and pain-focused processing.

Mindfulness-based cognitive therapy for patients with chronic, treatment-resistant depression: A pragmatic randomized controlled trial

Cladder-Micus, M. B., Speckens, A. E. M., Vrijsen, J. N., Donders, A. R. T., Becker, E. S. & Spijker, J. (2018). Mindfulness-based cognitive therapy for patients with chronic, treatment-resistant depression: A pragmatic randomized controlled trial. Depression and Anxiety, 35(10), 914-924. https://doi.org/10.1002/da.22788

Summary by: Anne Lisa Weighardt

Chronic and treatment-resistant depression is a serious problem in mental health care. Even if depressed patients receive evidence-based treatment, around 20% still develop a chronic course. This has an impact on both the personal life of a patient and society according to health care costs and workplace losses. New treatment strategies for this specific population are necessary as some patients do not respond to treatment. Cladder-Micus et al. (2018) investigated in their study the effectiveness of Mindfulness-based cognitive therapy (MBCT) + treatment-as-usual (TAU) compared to TAU only for chronically depressed patients. They used a pragmatic, multicenter, randomized-controlled design.

106 patients took part in the study. These patients were chronically depressed, had moderate to high levels of depressive symptoms and had not responded to previous pharmacotherapy and evidenced-based psychological treatments like cognitive behavioral therapy (CBT) or interpersonal therapy (ITP). The participants were randomized to either MBCT + TAU or TAU only. The MBCT condition included eight weekly sessions lasting 2.5 hours each, along with a day of practice. The results were analyzed in two different ways: intention-to-treat (ITT) and per-protocol (PP). The level of depression symptoms as the primary outcome measure was in both analysis in the MBCT + TAU condition lower than in the TAU condition, with small to medium effect sizes. But a significant difference was only found in the PP analyze (–4.24, 95% CI [–8.38 to –0.11], d = 0.45, P = 0.04), not in the ITT analyze (–3.23, 95% CI [–7.02 to 0.56], d = 0.35, P = 0.09) (Cladder-Micus et al., 2018). These results can be partly explained by the relatively high drop-out in the MBCT +TAU condition.

The primary reason for drop-out was physical problems. However, future research should explore the barriers to completing treatment (e.g. by conducting qualitative interviews). A shorter duration of the current depressive episode and a higher unemployment rate reported by non-completers, compared to completers, could indicate the following: a longer duration might heighten psychological burden, which in turn motivates patients to acquire new skills. Compared to TAU, MBCT + TAU had significant effects on the secondary outcomes, which were higher remission rates, less rumination, higher quality of life, more mindfulness skills, and more self-compassion. The improvement in mindfulness skills and self-compassion might indicate that patients with chronic, treatment-resistant depression are capable of acquiring mindfulness meditation techniques and developing a more caring attitude toward themselves. These secondary outcomes should be interpreted preliminary, because of the power analysis focus on changes in depressive symptoms.

However, these results may indicate that even if there are no or only small improvements in depressive symptoms, MBCT + TAU has effects that are beneficial for this severely ill population. Besides the analysis of the effectiveness of MBCT, possible moderators of treatment effect were also analyzed. The moderation analysis showed that patients with high levels of rumination had a significantly larger reduction in depressive symptoms in the MBCT + TAU condition compared to TAU.

This research suggests that MBCT might be especially beneficial for chronic, treatment-resistant depressed patients, who have high levels of rumination. This finding should be considered preliminary and needs replication and further examination. Although the effects of MBCT on depressive symptoms were only significant in the PP analysis, the secondary outcomes showed possible advantages for chronic, treatment-resistant patients. When interpreting the results, it is important to remember that the group of patients is a seriously ill population and therefore even small effects on depressive symptoms associated with effects on rumination, quality of life, mindfulness, and self-compassion could have an impact.

Psychotherapy for depression: A randomized clinical trial comparing schema therapy and cognitive behavior therapy

Carter, J. D., McIntosh, V. V., Jordan, J., Porter, R. J., Frampton, C. M., & Joyce, P. R. (2013). Psychotherapy for depression: A randomized clinical trial comparing schema therapy and cognitive behavior therapy. Journal of Affective Disorders, 151(2), 500–505. https://doi.org/10.1016/j.jad.2013.06.034

Summary by: Serra Bıtrak

The article I presented is called “Psychotherapy for Depression: A Randomized Clinical Trial Comparing Schema Therapy and Cognitive Behavior Therapy.” by Carter and colleagues (2013). Since the article focuses on Schema Therapy and Cognitive Behavior Therapy, it is important to mention the differences between CBT and ST. We can say that ST mostly concentrates specifically on the schema and what prevents individuals from getting their core needs met. The literature proposes that to make a lasting change, the schema must be modified, especially for people dealing with more persistent problems such as chronic depression. Therefore, based on the literature, the study aimed to compare the efficacy of ST with the traditional CBT for individuals with a major depressive episode. 

The study design was a randomized clinical trial study with 100 adult participants. The participants were recruited from either referrals from General Practitioner’s (GP’s) and mental health services or they could also self-refer. The recruitment took place between the years 2004 to 2008. Sixty nine percent of the participants were women. They were assessed and treated in an outpatient clinical research unit in the Department of Psychological Medicine, University of Otago, New Zealand. The exclusion criteria were moderate or severe alcohol or drug dependence, a history of mania, schizophrenia, major physical illness which would interfere with treatment, and failure to respond to a recent (past year) trial of CBT or ST.

As for the procedure, they did an initial screening by phone, followed by a baseline assessment which used Structured Clinical Interview for DSM-IV Axis I disorders (SCID-PQ), and after that, participants were randomly assigned to weekly therapy sessions for either CBT or ST for 6 months, followed by monthly sessions which were 6 more months. To assess the therapists’ competency, Cognitive therapy rating scale for CBT and its modified form for ST was used by choosing random sessions. Then, to measure participants' depression levels, Montgomery-Asberg Depression Rating Scale (MADRS) and Beck Depression Inventory was used. The first is a clinician-rated scale while the other is self-rated.

The results showed that there were no significant differences between the two therapies at the end of weekly therapy sessions or at the end of the whole therapy (i.e. end of monthly sessions). In terms of participants who reached remission or recovery, again, there was no significant difference. And also, they checked if having a comorbid personality disorder would affect the outcome, but there was no difference for that either.

Therefore, in conclusion, it can be said that this was the first randomized clinical trial comparing the two therapy modalities, and this is of course a limitation, because the results may not be very generalizable, so a replication is needed. And even though there wasn’t a significant difference, these results mean that CBT and ST are comparable when it comes to their effectiveness. Since their approaches are different, depending on the individual’s needs, they now have an option and can prefer one or the other.

Cognitive behavioral therapy versus compassion focused therapy for adult patients with eating disorders with and without childhood trauma: A randomized controlled trial in an intensive treatment setting

Vrabel, K. R., Waller, G., Goss, K., Wampold, B., Kopland, M., & Hoffart, A. (2024). Cognitive behavioral therapy versus compassion focused therapy for adult patients with eating disorders with and without childhood trauma: A randomized controlled trial in an intensive treatment setting. Behaviour Research and Therapy, 174, 104480. https://doi.org/10.1016/j.brat.2024.104480

Summary by: Gizem Sönmez

Can Compassion Focused Therapy Help Heal Eating Disorders?

A new study shows that treating eating disorders with compassion focused therapy might be just as powerful as using traditional cognitive behavioral therapy. And this method was even better for people who’ve experienced childhood trauma.

Many people struggle with eating disorders, such as anorexia or bulimia. These are serious mental health conditions that affect how people eat, think about food, and view their bodies.

The most common therapy used is called Cognitive Behavioral Therapy (CBT). It helps people change negative thoughts and behaviors. CBT works well for many, but not for everyone, especially those who’ve had trauma in childhood, such as abuse or neglect. These people often feel shame, are very self-critical, and have trouble accepting kindness from others or even from themselves. So researchers started with this question: “Can therapy that focuses on compassion work better for people with trauma?”

Compassion Focused Therapy (CFT) is particularly suitable for individuals who struggle with intense feelings of shame and self-criticism, and who find it challenging to experience or express kindness and warmth toward themselves or others. This approach supports them in developing a greater sense of safety and emotional warmth in both their self-relationship and their interactions with others.

 What Did the Researchers Do?

They studied 130 adults with eating disorders who had not improved with past treatments. Half of them had a history of childhood trauma.

Participants were randomly assigned to two types of therapy:

1. CBT – Focuses on changing thoughts and behaviors linked to the eating disorder.
2. Compassion-Focused Therapy for Eating Disorders (CFT-E) – A newer therapy that helps people develop self-compassion, manage shame, and feel safe with emotions.

Both therapies were given in an intensive 13-week inpatient program in Norway. People had individual and group therapy, meals, and support. Researchers followed up for one year after treatment.

 What Did They Find?

• Both therapies were effective.
  Eating disorder symptoms dropped significantly during treatment in both groups.
• But there was a key difference:
  People with childhood trauma who got CFT-E were more likely to keep improving one year later.
• CBT worked better for improving some social skills.
  But CFT-E was better at reducing PTSD symptoms linked to ch,idhood trauma.

 Why Compassion Matters?

This study highlights the importance of self-kindness and compassion, especially for individuals who have experienced significant emotional pain due to childhood trauma. Compassion-Focused Therapy for Eating Disorders (CFT-E) supports individuals in several important ways:

• It helps them understand their feelings of shame.
• It teaches them how to treat themselves with care and gentleness.
• It supports them in reducing harsh self-criticism.
• It encourages the development of healthier strategies for managing difficult emotions.

Overall, CFT-E promotes emotional healing by fostering a more compassionate relationship with oneself.

 What Makes This Study Strong?

• It’s the first randomized controlled trial comparing CBT and CFT-E for eating disorders.
• The researchers used a real-world setting with very distressed patients.
• The therapy lasted long enough (13 weeks) to see real effects.

Conclusion

This study happened at one clinic in Norway, so results might not apply everywhere. There was no control group, so we can’t say how much change came just from being in treatment. More research is needed, especially in younger people and with different types of eating disorders

Yet, it’s a promising study. Compassion-focused therapy might be helpful for someone who has an eating disorder, especially with a history of trauma. CBT is still effective, but for people struggling with shame and self-hatred, learning to be kinder to themselves might make a lasting difference.

Dialectical Behavior Therapy for Posttraumatic Stress Disorder (DBT-PTSD) Compared with Cognitive Processing Therapy (CPT) in Complex Presentations of PTSD in Women Survivors of Childhood Abuse: A Randomized Clinical Trial

Bohus, M., Kleindienst, N., Hahn, C., Müller-Engelmann, M., Ludäscher, P., Steil, R., Fydrich, T., Kuehner, C., Resick, P. A., Stiglmayr, C., Schmahl, C., & Priebe, K. (2020). Dialectical Behavior Therapy for Posttraumatic Stress Disorder (DBT-PTSD) Compared with Cognitive Processing Therapy (CPT) in Complex Presentations of PTSD in Women Survivors of Childhood Abuse: A Randomized Clinical Trial. JAMA Psychiatry, 77(12), 1235–1245. https://doi.org/10.1001/jamapsychiatry.2020.2148

Summary by: Liron Saban

Introduction

Childhood abuse increases the risk of PTSD and BPD. Existing PTSD therapies may not be efficient for complex cases involving emotional dysregulation. DBT-PTSD was developed to solve these issues with a phase-based approach.

Methods

Trial Design and Participants

The study conducted at three university outpatient clinics in Germany. Women with PTSD linked to childhood abuse and at least three BPD criteria were included. 193 participants were randomized (98 DBT-PTSD; 95 CPT).

Interventions

• DBT-PTSD: Phase-based therapy incorporating DBT principles, trauma-focused CBT, and compassion-focused elements.
• CPT: Standard cognitive processing therapy adjusted to the study format.

Diagnostic Procedures

PTSD diagnosed with CAPS-5. BPD and other disorders diagnosed via structured interviews. High interrater reliability was reported.

Outcome Measures

• Primary: CAPS-5 score at 15 months.
• Secondary: PTSD Checklist, BSL-23, Beck Depression Inventory, Global Assessment of Functioning, and Dissociation Tension Scale.

Assessments and Missing Data

Evaluations at 0, 3, 6, 9, 12, and 15 months. Used multiple imputation methods for missing data.

Statistical Analysis

Mixed linear models and additional categorical analyses (remission, reliable improvement, recovery).

Results

Patient Flow

955 screened; 193 included in analysis. Dropout: 39% in CPT vs. 25.5% in DBT-PTSD (significant).

Treatment Integrity

Both groups showed good adherence and therapist competence.

Primary Outcome

CAPS-5 scores improved significantly in both groups. DBT-PTSD showed a significantly greater reduction (effect size d = 0.33, P = .02).

Secondary Outcomes

DBT-PTSD outperformed CPT in:

• PTSD symptom checklist scores (d = 0.57).
• Dissociation (duration and intensity).
• Borderline symptoms and self-harming behaviors.
• Depression severity (small advantage).
  Functional gains were moderate and similar in both groups.

Discussion

DBT-PTSD was more effective than CPT in treating complex PTSD symptoms in women with childhood abuse history. Lower dropout rates and better remission and recovery rates were observed with DBT-PTSD.

Strengths

The randomized controlled trial design is a strength, as it minimizes bias and ensures a high level of internal validity. Both treatment arms (DBT-PTSD and CPT) were delivered by well-trained therapists, ensuring consistency and treatment fidelity.

Limitations

Possible developer allegiance bias. Generalizability limited to adult women with severe PTSD and BPD traits. Long-term outcomes were not assessed.

Conclusions

Both DBT-PTSD and CPT are effective, but DBT-PTSD is superior for complex PTSD in women with childhood abuse and emotional dysregulation. Further research is needed to assess broader applicability and long-term efficacy. 

Parent, child, and family outcomes following Acceptance and Commitment Therapy for parents of autistic children: A randomized controlled trial

Maughan, A. L., Lunsky, Y., Lake, J., Mills, J. S., Fung, K., Steel, L., & Weiss, J. A. (2024). Parent, child, and family outcomes following Acceptance and Commitment Therapy for parents of autistic children: A randomized controlled trial. Autism: The International Journal of Research and Practice, 28(2), 367–380. https://doi.org/10.1177/13623613231172241

Summary by: Lou Arian Doré

The study at hand aims to test the efficacy of Acceptance and Commitment Therapy (ACT) for reducing depressive symptoms and improving other outcomes in parents of children with autism. ACT is a third-wave cognitive behavioural therapy approach that focuses on enhancing psychological flexibility (Hayes et al., 2006). It has been shown to be effective for caregivers (Han et al., 2021) and has been adapted into a group-based ACT workshop developed by parents of autistic individuals for this specific target group.

Parents of children on the autism spectrum commonly experience higher levels of stress, anxiety, and depression compared to parents of children without disabilities. These challenges may stem from the additional demands of making significant adjustments to care for their children (Meirsschaut et al., 2010). This highlights the need for support that focuses on the parents themselves to help them manage these challenges. Since acceptance may be more appropriate than problem-solving in this context, ACT is a well-suited intervention. Previous studies have demonstrated its effectiveness in similar settings (Blackledge & Hayes, 2006; Poddar et al., 2015; Lunsky et al., 2018), although this is the first randomized controlled trial (RCT) to examine its effects on a large sample.

Fifty-four parents with children aged 3 to 34 years participated in the study. They completed a survey before beginning the treatment and again at 3, 7, and 17 weeks post-randomisation. The program consisted of three sessions: the first introduced ACT processes and mindfulness; the second included various activities to demonstrate ACT concepts; and the third was a refresher session held one month later. The survey assessed symptoms of depression (Depression Anxiety Stress Scale–21; Lovibond & Lovibond, 1995), parent mental health and functioning (Parenting Stress Index–Fourth Edition; Abidin, 2012; Positive and Negative Affect Schedule; Crawford & Henry, 2004), ACT processes (Acceptance and Action Questionnaire-II; Bond et al., 2011; Valued Living Questionnaire; Wilson et al., 2010; Cognitive Fusion Questionnaire; Gillanders et al., 2014; Bangor Mindful Parenting Scale; Jones et al., 2014), as well as youth mental health and family functioning (Strengths and Difficulties Questionnaire; Goodman, 2001; Brief Family Distress Scale; Weiss & Lunsky, 2011; McMaster Family Assessment Device; Epstein et al., 1983). After recruitment and a baseline assessment, participants were randomised into either the treatment or the waitlist group, stratified by gender. Data were analysed using linear mixed-effects regression analyses, examining Time and Group effects on various outcome measures.

Regarding the primary outcome of depression, parents in the treatment group, but not those in the waitlist group, showed reduced depression scores, which were maintained at follow-up four months later. Effects on secondary outcomes were less pronounced, though some improvements were observed in the treatment group but not in the waitlist group. These included lower stress at Time 3 compared to baseline, increased positive affect at Time 2, significantly higher odds of achieving or exceeding one’s goals, improvements in experiential avoidance and cognitive fusion, as well as reductions in family distress. The most robust treatment effects maintained at follow-up were observed for parent depression and family distress. There were no significant improvements in mindful parenting, valued living, overall family functioning, or child mental health.

The discussion highlights that ACT effectively reduced parent depression, consistent with previous research (Blackledge & Hayes, 2006; Joekar et al., 2016; Lunsky et al., 2018; Poddar et al., 2015), though the underlying mechanisms (e.g., cognitive defusion, values-consistent action) were less clear in this sample. While improvements in positive affect and goal attainment were seen shortly after the intervention, these effects diminished over time, possibly due to a lack of sustained engagement or follow-up. Core ACT processes such as valued living and mindful parenting showed minimal change, suggesting that behavioural change may require more time and continued practice. Reductions in family distress may reflect shifts in perception or informal social support during the intervention, although broader measures of family functioning and child mental health remained unaffected. The authors emphasize the need for future research into different delivery formats, group cohesion and social connection, longer-term follow-up, and the inclusion of external outcome measures. Noted limitations include reliance on self-report, a relatively privileged sample, and partial program completion.

Cognitive behavioral therapy for insomnia: A meta-analysis of long-term eff ects in controlled studies

Van Der Zweerde, T., Bisdounis, L., Kyle, S. D., Lancee, J., & Van Straten, A. (2019). Cognitive behavioral therapy for insomnia: A meta-analysis of long-term effects in controlled studies. Sleep Medicine Reviews, 48, 101208. https://doi.org/10.1016/j.smrv.2019.08.002

Summary by: Isabel Nemeth

According to the DSM-IV, insomnia can be defined as, “a persistent difficulty initiating or maintaining sleep, for three months or longer and for at least three nights a week, resulting in impaired daytime functioning and signifi cant distress” (van der Zweerde et al., 2019). Only 6% of the general population suff ers from insomnia, but around 30% experience the symptoms of insomnia without meeting the criteria for diagnosis in the DSM-IV (Morin et al., 2006; Ohayon, 2002). If untreated, insomnia may persist for years and have an eff ect on daily life in aspects such as, mood, fatigue, cognitive ability, physical well-being, and social relationships. (Kyle et al., 2010; Morin et al., 2009).

Cognitive behavioral therapy (CBT) has already proven to be an effective treatment for insomnia in the short term. In fact, oftentimes it is the preferred treatment method over pharmacotherapy according to the American and European guidelines (Qaseem et al., 2016; Riemann et al., 2017). This is because of the potential risks that sleep medication constitutes for the patient long-term for instance, dizziness, drowsiness, addiction, and relapse when the medication is discontinued (Buscemi et al., 2007; Riemann et al., 2017). Furthermore, the lack of suffi cient evidence on the long-term eff ects of pharmacotherapy poses additional problems when it comes to prescribing. Following this information, cognitive behavioral therapy for insomnia (CBT-I) is assumed to be the better treatment option for long-term (Riemann et al., 2017).

With that being said, the researchers of the present meta-analysis don’t know of any meta-analyses published that included controlled studies on the long-term eff ects of CBT-I on patients. van der Zweerde and her colleagues aim to address this gap in the literature and include all available randomized control trials (RCT) reporting on the controlled long-term eff ects of CBT-I at 3, 6, and 12 months and quantifying these eff ects (van der Zweerde et al., 2019).

The focus of the present meta-analysis was on subjective sleep outcomes according to accounts of sleep diaries and self-reported symptoms. The researchers used their previous meta-analysis as a starting point and checked whether any of those studies had published follow-up measurements or data since then. Subsequently, they performed a new search that covered the period of time from the end of the previous search (December 2015) to May 2018 (van der Zweerde et al., 2019). The inclusion criteria were the following: RCT design, investigation of CBT-I or its components, adult participants, self-reported or formally diagnosed insomnia, the comparison to a non-active control group, inclusion of sleep diary outcomes,

reporting of follow-up data for 12 or more weeks post test, and the provision of suitable data for eff ect size calculation (van der Zweerde et al., 2019). The CBT-I components were defi ned as relaxation therapy (RE), sleep restriction therapy (SRT), stimulus control therapy (SC), paradoxical intention (PI), and cognitive therapy (CT) (van der Zweerde et al., 2019).

This study was focused primarily on insomnia severity which was measured through questionnaires (ISI), and secondarily on sleep onset latency (SOL) and sleep effi ciency (SE) measured through sleep diaries. The data extraction process involved coding characteristics such as publication year, recruitment setting, insomnia defi nition, comorbidity, age group, treatment format, number of sessions, control group type, and intervention type. Lastly, the statistical analysis involved computing Hedges’ g for eff ect sizes, using a random eff ects model to account for heterogeneity, and checking for outliers and publication bias (van der Zweerde et al., 2019).

The fi nal meta-analysis included 29 studies after excluding one outlier. The results showed that CBT-I had signifi cant eff ects on insomnia severity at 3, 6, and 12 months with eff ect sizes declining over time (large at 3 months, moderate at 6 months, small at 12 months). The researchers found that three months after treatment, the severity of insomnia complaints (primary outcome) was better for patients treated with CBT-I than for patients without the active treatment. Additionally, signifi cant eff ects were observed for SE and SOL at 3, 6, and 12 months (van der Zweerde et al., 2019).

In general, there was a steady decline overtime of the long-term eff ects of CBT-I. This indicates that the long-term eff ects of CBT-I are smaller than the eff ects seen in the short-term. There are several factors we have to consider when analyzing these results. The analyses at the diff erent time points include diff erent studies which could lead to biased eff ect size estimates. Furthermore, patients in the control conditions could start sleeping better over time either because they have sought treatment elsewhere or purely as a result of time passing. As the time of follow-up increases, so does the time frame of opportunity to seek treatment elsewhere. Finally, when looking at the data for the individual studies included in the present meta-analysis, participants reported a return of symptoms over time. This could be because the interventions are relatively short and focus on behavioral changes such as lifestyle, bedtimes, and sleep hygiene (van der Zweerde et al., 2019).

A randomized controlled trial comparing EMDR and CBT for OCD

 

Marsden, Z., Lovell, K., Blore, D., Ali, S., & Delgadillo, J. (2017). A randomized controlled trial comparing EMDR and CBT for obsessive–compulsive disorder. Clinical Psychology & Psychotherapy, 25(1). https://doi.org/10.1002/cpp.2120

Summary by: Swastika Dutta Gupta

The study by Marsden et al. (2018) investigates and compares the effectiveness of Cognitive Behavioral Therapy (CBT) and Eye Movement Desensitization and Reprocessing (EMDR) in treating Obsessive-Compulsive Disorder (OCD). CBT, especially when using Exposure and Response Prevention (ERP), is widely recognized as the most evidence-based and effective treatment for OCD.

However, the study raises an important question: could EMDR, a therapy primarily used for trauma, offer comparable or complementary benefits for people with OCD—especially those with underlying trauma?

The researchers worked with 55 participants diagnosed with OCD, randomly assigning them to either a CBT group or an EMDR group. Each group received 16 sessions of therapy. For the CBT group, sessions followed the traditional ERP approach, gradually exposing individuals to feared situations while preventing the compulsive responses. The EMDR group followed a standard protocol aimed at processing distressing or traumatic memories that may have contributed to the OCD symptoms.

Results from the study showed that both CBT and EMDR led to improvements in OCD symptoms, as well as reductions in anxiety and depression. However, the CBT group showed significantly greater reductions in OCD symptom severity, as measured by the Yale-Brown Obsessive Compulsive Scale (Y-BOCS), both immediately post-treatment and at follow-up. This reinforced CBT’s position as the most effective standalone therapy for OCD. However, EMDR still showed promise—particularly for individuals whose obsessions and compulsions seemed to be linked to past emotionally charged experiences.

One of the most interesting aspects of the study is the way it challenges a rigid distinction between “trauma therapy” and “OCD therapy.” By suggesting that certain OCD cases may have trauma-related origins, the authors open up a space for more nuanced, individualized treatment planning. They propose that EMDR might be a useful supplementary or alternative method for people who struggle with or don’t fully respond to CBT.

The study also raises questions for future research. For example, how can clinicians best identify whether a person’s OCD has trauma-based origins? Could a combined approach of CBT and EMDR improve outcomes even further? While the sample size was relatively small, the randomized controlled design gives the findings weight and encourages clinicians to consider flexibility in treatment rather than rigid adherence to one approach.

Overall, the study confirms CBT’s superior efficacy for OCD while inviting us to explore EMDR’s role more deeply in complex or comorbid cases.

Internet-alapú CBT szociális fóbia és pánikbetegség kezelésére egy speciálisan szorongásokkal foglalkozó klinikán a rutin ellátásban: egy kísérleti randomizált, kontrollált vizsgálat eredményei

Mathiasen, K., Riper, H., Ehlers, L. H., Valentin, J. B., & Rosenberg, N. K. (2016). Internet-based CBT for social phobia and panic disorder in a specialised anxiety clinic in routine care: Results of a pilot randomised controlled trial. Internet Interventions, 4, 92–98. doi:10.1016/j.invent.2016.03.001.

Készítette: Holly Renáta Dóra

Ez a tanulmány azt vizsgálta, hogy az internetalapú kognitív viselkedésterápia (iCBT) milyen hatékonysággal alkalmazható a szociális fóbia és pánikzavar kezelésében egy olyan specializált klinikai környezetben, ahol a páciensek az intenzív ambuláns kezelésre szóló várólistán szerepeltek. Manapság, az internetalapú terápiákat egyre gyakrabban alkalmazzák a szorongásos zavarok kezelésére, de az eddigi kutatások jellemzően kontrollált környezetben történtek, önként jelentkező betegekkel. Ezért kevés információ áll rendelkezésre arról, hogyan teljesítenek az ilyen programok rutingyógyászati környezetben.        

A pánikbetegség és a szociális fóbia gyakorisága viszonylag magas, valamint mindkettő túlzott szorongásos reakciókkal jár. Míg a pánikzavar elsősorban testi tünetekre adott fokozott szorongásos választ jelent, addig a szociális fóbiát társas helyzetekben jelentkező szorongás jellemzi. Kezeletlenül ezek a rendellenességek krónikussá válhatnak, és súlyosan ronthatják az életminőséget, valamint a munkaképességet.                                                                     

A részvétel főbb kritériumai közé tartozott, hogy a vizsgálati személyeknek legyen egy elsődleges pánikzavar vagy szociális fóbia diagnózisa a DSM-IV rendszere szerint. A kizárási kritériumok közé tartoznak például a fejlődési zavarok vagy egyéb kognitív fogyatékosságok, az öngyilkossági tervek, a bipoláris zavar vagy depressziós pszichotikus jellemzők, illetve a II. tengely rendellenességei, kivéve a C klasztert (elkerülő, függő, rögeszmés-kényszeres). A klinikára utalt betegeket először a rutin gyakorlat részeként diagnosztikai értékeléseknek vetették alá a diagnózis felállítása érdekében, majd strukturált interjúkat készítettek velük.A kutatás során randomizált, kontrollált kísérletet végeztek. A kontrollcsoportot várólistára helyezték a szokásos rutingyakorlat részeként, amíg nem kaptak szemtől szembeni CBT-t. Ezzel szemben, a kísérleti csoportot, iCBT-vel kezelték, amely során a FearFighter programhoz való hozzáférés mellett, minimális terapeuta általi telefonos támogatásban is részesültek. Ez egy kilenc lépéses önsegítő program, amely kifejezetten a pánikzavarok és fóbiák kezelésére lett kifejlesztve.                                                                                               

Az eredmények fő kimeneti mérőszáma a szorongás szintje volt, amelyet a Beck Szorongás Kérdőív (BAI) segítségével mértek, míg a másodlagos kimeneti változók a depressziós tünetek (Beck Depresszió Kérdőív II-vel, BDI-II) és az életminőség (EuroQol vizuális analóg skála, EQ-vas) voltak, illetve néhány egyéb kérdőív. A vizsgálat 158 beteget értékelt az alkalmasság szempontjából, azonban végül 67 fő vett részt a kutatásban.                    

A kezelés előtti és utáni mérések alapján, a kísérleti és a kontrollcsoport között nem volt szignifikáns különbség a szorongás vagy a depresszió szintjében. Az iCBT csoportban a BAI szorongásszint-értéke átlagosan 2,42 ponttal csökkent, de ez a különbség nem érte el a statisztikai szignifikancia szintjét. Hasonlóképpen, a depresszió mértéke a BDI-II alapján 1,87 ponttal csökkent, ami szintén nem számított szignifikánsnak. Ugyanakkor jelentős javulás volt megfigyelhető az életminőségben: az EQ-vas skálán az iCBT csoportban mért eredmények 20,88 ponttal jobbak voltak, ami azt jelzi, hogy a résztvevők általános egészségi állapotukat jobbnak ítélték meg.                                                                                                             

A kutatók szerint ez az életminőség javulás valószínűleg annak köszönhető, hogy a résztvevők aktív szerepet vállalhattak saját kezelésükben, ami reményt adott számukra, és növelte önkontrolljuk érzését. Az is előfordulhat, hogy a program révén szerzett információk hozzájárultak ahhoz, hogy a résztvevők egyfajta távolságot alakítsanak ki betegségük felé, ami csökkenthette a szenvedést és növelhette a személyes megküzdési stratégiákat.                  A tanulmány főbb limitációi között említhető a korlátozott mintanagyság, továbbá a résztvevők csupán 31%-a fejezte be a teljes FearFighter programot. Ezen felül, sokan nem tekintették „valódi” kezelésnek az iCBT programot, illetve az esetleges magas komorbiditás is csökkenti a kezelés hatékonyságát.

Randomizált kontrollált vizsgálat az integrált kognitív viselkedésterápia hatékonyságáról az evészavarok és a poszttraumás stresszzavar kezelésében

 Trottier, K., Monson, C. M., Wonderlich, S. A., & Crosby, R. D. (2022). Results of the first randomized controlled trial of integrated cognitive-behavioral therapy for eating disorders and posttraumatic stress disorder. Psychological medicine, 52(3), 587-596.

Készítette: Szokolay Dávid

A kognitív viselkedésterápia fontos jellemzője, hogy külön-külön meghatározott kezelési protokollal rendelkezik mindegyik pszichiátriai zavar vonatkozásában. Az evészavarok kognitív viselkedésterápiás kezelési protokollját Fairburn, Cooper és O’Connor dolgozta ki 2008-ban. Azonban az utóbbi években végzett randomizált kontrollált vizsgálatok sajnálatos módon megkérdőjelezték ennek az eljárásnak a hatékonyságát (Hazzard és mtsai., 2021; Scharff és mtsai., 2021; Serra és mtsai., 2020; Trottier, 2020). Ennek hátterében az állhat, hogy az evészavarok - az esetek számottevő többségében - egy traumatikus életeseményre adott reakcióként alakulnak ki (Dansky és mtsai., 1997). Így rendkívül gyakori, hogy az evészavarral diagnosztizált személyek még poszttraumás stresszzavarral is küzdenek (Brewerton és mmtsai., Vanzhula és mtsai., 2019). Ráadásul az evészavar tünetei is általában intenzívebbek, ha poszttraumás stresszzavarral társulnak; tehát valószínűsíthető, hogy a két zavar kölcsönösen fenntartja és felerősíti egymást (Mitchell és mtsai., 2021). Azonban az evészavarok kezelésére kidolgozott, jelenleg érvényes kognitív viselkedésterápiás protokoll csak az evészavar tüneteire irányul, a poszttraumás stresszzavar tüneteit figyelmen kívül hagyja (Vanzhula és mtsai., 2019). Ez magyarázhatja azt, hogy azok a személyek, akiknek az evészavara poszttraumás stresszzavarral társul; nagyobb valószínűséggel szakítják meg a kezelést idő előtt, illetve a beavatkozást követően magasabb náluk a visszaesési arány (Scharff és mtsai., 2021; Trottier, 2020). Ezért Trottier és munkatársai (2017) kidolgoztak egy integrált kognitív viselkedésterápiás protokollt evészavarral diagnosztizált személyek számára, amely integrálja egymással az evészavar és a poszttraumás stresszzavar tüneteinek a kognitív viselkedésterápiás kezelési metodikáját. Az általam bemutatni kívánt kutatás elsődleges célja, hogy randomizált kontrollált vizsgálati elrendezésben hasonlítsa össze az integrált kognitív viselkedésterápia és a hagyományos, az evészavar tüneteire kidolgozott kognitív viselkedésterápiás kezelési protokoll hatékonyságát olyan személyek körében, akiket egyaránt diagnosztizáltak evészavarral és poszttraumás stresszzavarral is.

Résztvevők

A kutatásban összesen 42 személy vett részt. Közöttük összesen egy férfi volt. A résztvevők életkora 21 és 43 között mozgott (M=29,2; SD=9,2). A vizsgálatban csak olyan személyek vehettek részt, akik a DSM-5 diagnosztikai rendszer kritériumainak megfelelő evészavar és poszttraumás stresszzavar diagnózissal rendelkeztek. A résztvevők toborzásánál kizárási kritérium volt a 18,5 alatti testtömeg index, illetve a diagnosztizált bipoláris vagy pszichotikus zavar.

Kutatási folyamat

A kutatás Torontóban zajlott le, ahol az University Health Network nevű egészségügyi szervezet toborozta a résztvevőket. A kutatás vezetői vették fel a felvételi interjúkat a jelentkezőkkel. A beválasztási kritériumoknak összesen 42 személy felelt meg, akiket randomizált módon két csoportba osztottak. Az egyik csoport a kognitív viselkedésterápia evészavarokra kidolgozott hagyományos kezelési protokolljában részesült, mely kizárólag az evészavar tüneteire fókuszált. A másik csoport azonban integrált kognitív viselkedésterápiában vett részt, amely az evészavar mellett a poszttraumás stresszzavar tüneteit is kezelésbe vette. Mindkét kezelési forma 16 ülést tartalmazott azonos gyakorisággal, mely 14 hét alatt zajlott le.

A terápiás ülésekről hangfelvételek készültek. Ennek alapján értékelték a kutatásban résztvevő szakemberek kompetenciáját, illetve azt, hogy mennyire tartják be a kezelési protokollt.

Mérőeszközök

Clinician-Administered PTSD-Scale – 5 (CAPS-5):

A skála segítségével állapították meg a résztvevők poszttraumás stresszzavar diagnózisát, illetve a tünetek súlyosságát.

Eating Disorder Examination (EDE):

A kérdőívvel határozták meg az evészavar diagnózisát és tüneteinek súlyosságát.

Mini-International Neuropsychiatric Interview 7.0 (MINI-7):

Az interjú alkalmazása révén állapították meg, hogy a résztvevők nem szenvednek olyan mentális zavarban, ami kizárási kritériumként szerepel.

PTSD Checklist-5 (PCL-5):

Ezzel a kérdőívvel mérték a poszttraumás stresszavar tüneteinek súlyosságát.

Depression Anxiety, Stress Scale (DASS):

A skála alkalmazása révén mérték a résztvevők depresszióját és szorongását.

Ezen kívül a kutatás vezetői összeállítottak egy külön kérdőívet, amely a vizsgálati személyek kezeléssel való elégedettségét mérte fel.

A fentebb felsorolt kérdőíveket felvették a résztvevőkkel közvetlenül a kezelés előtt; illetve a kezelés után közvetlenül, majd a három és hat hónapot felölelő utánkövetési időszakot követően is.

Eredmények

A statisztikai elemzések alapján a poszttraumás stresszzavar tüneteit illetően szignifikáns különbség volt kimutatható a két csoport között a kezelés végén, illetve a három és hat hónapos utánkövetési időszak során is. A poszttraumás stresszavar tünetei nagyobb mértékben csökkentek azoknál a vizsgálati személyeknél, akik integrált kognitív viselkedésterápiában részesültek. Az integrált kognitív viselkedésterápia végére a résztvevők 90 százaléka számolt be a poszttraumás stresszzavar tüneteinek remissziójáról, enyhüléséről. Az evészavar tüneteinek csökkenését illetően nem mutatható ki szignifikáns különbség a két csoport között. Mind a hagyományos, mind az integrált kognitív viselkedésterápia hatására ugyanolyan arányban volt kimutatható az evészavar tüneteinek a javulása. Az integrált kognitív viselkedésterápiában részesülő vizsgálati személyeknél szignifikánsan nagyobb mértékben csökkent a depresszió és a szorongás mind a kezelés végén, mind az utánkövetési időszakban a másik csoporthoz képest. Azok a résztvevők továbbá magasabb fokú elégedettségről számoltak be, akik integrált kognitív viselkedésterápiában vettek részt.

Limitációk

A kutatás legfőbb limitációja, hogy viszonylag kevés résztvevő bevonásával zajlott le. A vizsgálat vezetői továbbá nem vették figyelembe a vizsgálati személyek által elszenvedett traumatikus életesemények típusát; illetve azt sem, hogy milyen hosszú ideje küzdenek evészavarral és poszttraumás stresszavarral az egyes résztvevők. Az eredményeket a nőkre vonatkoztatva lehet értelmezni, mivel összesen egy férfi vett részt a vizsgálatban. Bár a férfiak körében jóval ritkább az evészavar előfordulása. Végezetül a vizsgálatban csak olyan személyek vehettek részt, akiknek a testtömeg indexe 18,5 felett van. Így anorexiával küzdő személyek egyáltalán nem képviseltették magukat a résztvevők között.

Összegzés

Az integrált kognitív viselkedésterápia hatékonyabbnak bizonyult evészavarral küzdő páciensek körében a poszttraumás stresszzavar tüneteinek a kezelését illetően, mint a hagyományos, kizárólag az evészavarra irányuló kognitív viselkedésterápiás protokoll. Az evészavar tüneteivel kapcsolatban az integratív kognitív viselkedésterápia és az evészavar kezelésére specifikusan kidolgozott kognitív viselkedésterápia egyformán hatékony volt. Azonban a szorongás és a depresszió nagyobb mértékben csökkent azoknál, akik integrált kognitív viselkedésterápiában vettek részt. Ezzel a kezelési formával a résztvevők is elégedettebbek voltak, mint a kizárólag az evészavar tüneteire irányuló kognitív viselkedésterápiával. Azonban ahhoz, hogy az integrált kognitív viselkedésterápiát specifikusan lehessen alkalmazni a különböző evészavarok kezelésére, további vizsgálatokra van szükség.

A kevert kognitív viselkedésterápia klinikai hatékonysága egy hagyományos személyes kognitív viselkedésterápiával felnőttkori depresszió esetén: randomizált kontrollált kiegyenlített vizsgálat

Mathiasen, K., Andersen, T. E., Lichtenstein, M. B., Ehlers, L. H., Riper, H., Kleiboer, A., Roessler, K. K (2022). The Clinical Effectiveness of Blended Cognitive Behavioral Therapy Compared With Face-to-Face Cognitive Behavioral Therapy for Adult Depression: Randomized Controlled Noninferiority Trial. Journal of Medical Internet Research, 24 (9). DOI: 10.2196/36577

Készítette: Csikós Endre

Bevezetés

    Közismert jelenség volt a koronavírus-járvány alatt, hogy a terápiás kapcsolatok az online térbe kényszerültek. Ugyanakkor már a COVID-ot megelőzően történtek kutatások azzal kapcsolatban, hogy a hagyományos, személyes terápiát milyen módon lehet felváltani online formátumokkal. A kognitív viselkedésterápia (CBT) személyes, de online megtartott formája mellett felmerült egy kizárólag online modulokból álló formátum. Ebben az esetben a kliensek saját maguk szerezhetik meg a hagyományos CBT-ben is elsajátított tudást és gyakorlatot.

    Ez a formátum az internet-alapú kognitív viselkedésterápia (Internet-Based Cognitive Behavioral Therapy, iCBT). Az iCBT kidolgozása mögötti alapvető szándék a szakember segítségét kereső és az ellátórendszer kapacitása közt tátongó rés csökkentése volt.

    Több kutatás rávilágított ugyanakkor arra, hogy egy internetalapú formátum hatékonyságát jelentősen növelhetjük, ha az online modulok mellett hagyományos, személyes terápiás alkalmakat is beiktatunk. Egy Norvégiában végzett kutatás során azt találták, hogy a modulokat követő 30 perces személyes alkalmakon résztvevők szignifikánsan, közepes hatásmérettel jobb eredményeket mutattak a depressziót mérő kérdőíven, mint a várólistás kontrollcsoportban levők. A résztvevők alapvetően pozitívan értékelték a módszert és elmondásuk szerint a személyes alkalmak növelték a motivációjukat és elköteleződésüket is a terápia mellett. Egy másik, hasonló formátummal végzett kutatás az Egyesült Államokban szignifikáns és nagy csökkenést talált a depresszió tüneteiben a résztvevőknél.   

  A kevert, online modulokból és személyes alkalmakból álló formátum kevert kognitív viselkedésterápiaként (Blended Cognitive Behavioral Therapy, B-CBT) terjedt el. Egy ilyen formátum egyrészt enyhít az iCBT-vel kapcsolatos nehézségeken, másrészt merít a hagyományos CBT előnyeiből. A személyes alkalmak lehetővé teszik a terápia személyre szabását, de a B-CBT fele annyi személyes alkalomból áll, mint a hagyományos, tehát ezzel jelentősen tehermentesítheti a szakembert és a klienst is. Az online modulok mindig a kliens rendelkezésére állnak, tehát igénybe veheti őket akkor és ott, ahol szükségét érzi. Emellett a jól strukturált online modulok biztosítják, hogy minden kliens ugyanazt a színvonalú kezelést kapja. Ezeken túl a B-CBT csökkentheti az iCBT során fellépő kételkedést a számítógép által közvetített terápiával kapcsolatban. Végül pedig fontos megemlíteni, hogy a kevert formátum a legtöbb fennálló ellátórendszerrel kompatibilisebb, tehát könnyebben átültethető a gyakorlatba, mint az iCBT.

Mindezekből kiindulva a szerzők fontosnak tartották összevetni a B-CBT hatékonyságát a hagyományos, személyes CBT-vel egy felnőtt, depresszióval küzdő mintán. A két módszer összehasonlítása történt egyrészt a depresszió súlyossága és tünetei mentén, másrészt a kezelésbe vetett hit és a terápiás munkakapcsolattal való elégedettség mentén.

Módszer és eredmények

    A kutatásban összesen 76 fő vett részt, ebből csak egy vizsgálati személy adatait nem vonták be az elemzésbe. Az összes résztvevő major depresszióban szenvedett (Beck Depresszió Kérdőív és MINI Neuropszichiátriai Interjú alapján). Kizárták a magas szuicid kockázatúakat, komorbid szerfüggőséget, pszichózist és az OCD-t.

    A résztvevőket két csoportba osztották: egy hagyományos, személyes CBT-t és egy B-CBT-t kapott. Mindkét csoport intervenciója 12 alkalmat ölelt fel, ebből a B-CBT csoportban 6 online modul feldolgozását jelentette.

    A vizsgált tényezők közül a fő kimeneti változó a depresszió súlyossága és tünetei voltak. Ezeket a vizsgálat előtt egyszer, a kutatás ideje alatt hetente, majd a lezárást követően 3, 6 és 12 hónap elteltével felmérték.

    A szerzők azt találták, hogy mindkét módszer hatékonyan csökkentette a depresszió tüneteit és a mérőeszközökön elért pontszámot. A két csoport hatékonyságában nem volt eltérés, volt egy nem szignifikáns előnye a hagyományos CBT-nek 3 és 6 hónappal a terápiát követően. Ez talán részben azzal magyarázható, hogy a hagyományos CBT intenzívebb kezelést jelentett a kezdetektől fogva. Hasonlóan nem szignifikáns, de jelzés értékű eltérés volt a kezelésre való reagálásban (legalább 50%-os csökkenés a depressziót mérő mérőeszközön) előnye volt a hagyományos CBT-nek. Nem volt eltérés a két csoport között a kezelést befejezők (legalább 9 alkalommal jelen volt a 12-ből) között sem.

    Érdekes módon a terápiás munkakapcsolat értékelésében sem volt eltérés a résztvevők részéről. Ugyanakkor ha ezt a kapcsolatot csak a terapeutákra vonatkozólag vizsgálták, akkor a különbség szignifikáns volt. Tehát a B-CBT-t vezető terapeuták kevésbé értékelték jónak a klienssel folytatott munkakapcsolatot.

A kutatás limitációi

    Az eredmények általánosíthatóságával kapcsolatban fontos limitáció, hogy a kutatás helyszíne egy olyan klinika volt, ahová a résztvevők maguk jelentkeztek. Szükséges volt a vizsgálatot elvégezni egy olyan mintán, ami jobban tükrözi az ellátórendszerbe bekerülő átlag betegeket. Emellett az eredményeket befolyásolhatta, hogy csak a B-CBT csoport kapott automatikus emlékeztetőket a házi feladatok végzéséről. Végül pedig a viszonylag alacsony mintaelemszám miatt nehéz megállapítani, hogy a két kezelés valóban egyenrangú-e.

Következtetések

    A B-CBT egy fontos eszköze lehet az ellátórendszer tehermentesítésének. A vizsgálat rámutatott arra, hogy hatékonyan csökkenti a depresszió súlyosságát és a depressziós tüneteket egy 12 üléses program keretein belül.

    A vizsgálat során megmutatkozott viszont, hogy a B-CBT-t vezető terapeuták rosszabban értékelték a terápiás kapcsolat minőségét, mint a hagyományos CBT-t tartó terapeuták. Ez rámutathat arra, hogy noha a formátum jelentősen tehermentesíti a terapeutákat idő szempontjából, ilyen keretek között nehezebb lehet hasonló minőségű munkakapcsolat kialakítása.

    Összességében pedig noha a B-CBT is hatékony kezelési módja lehet a major depressziónak, fontos kiemelni, hogy nem tökéletes kiváltója a hagyományos CBT-nek. Noha nem szignifikáns, de a legtöbb aspektusban jelzésértékű előnyt láthattunk a hagyományos CBT javára.