Cognitive behavioral therapy for insomnia: A meta-analysis of long-term eff ects in controlled studies

Van Der Zweerde, T., Bisdounis, L., Kyle, S. D., Lancee, J., & Van Straten, A. (2019). Cognitive behavioral therapy for insomnia: A meta-analysis of long-term effects in controlled studies. Sleep Medicine Reviews, 48, 101208. https://doi.org/10.1016/j.smrv.2019.08.002

Summary by: Isabel Nemeth

According to the DSM-IV, insomnia can be defined as, “a persistent difficulty initiating or maintaining sleep, for three months or longer and for at least three nights a week, resulting in impaired daytime functioning and signifi cant distress” (van der Zweerde et al., 2019). Only 6% of the general population suff ers from insomnia, but around 30% experience the symptoms of insomnia without meeting the criteria for diagnosis in the DSM-IV (Morin et al., 2006; Ohayon, 2002). If untreated, insomnia may persist for years and have an eff ect on daily life in aspects such as, mood, fatigue, cognitive ability, physical well-being, and social relationships. (Kyle et al., 2010; Morin et al., 2009).

Cognitive behavioral therapy (CBT) has already proven to be an effective treatment for insomnia in the short term. In fact, oftentimes it is the preferred treatment method over pharmacotherapy according to the American and European guidelines (Qaseem et al., 2016; Riemann et al., 2017). This is because of the potential risks that sleep medication constitutes for the patient long-term for instance, dizziness, drowsiness, addiction, and relapse when the medication is discontinued (Buscemi et al., 2007; Riemann et al., 2017). Furthermore, the lack of suffi cient evidence on the long-term eff ects of pharmacotherapy poses additional problems when it comes to prescribing. Following this information, cognitive behavioral therapy for insomnia (CBT-I) is assumed to be the better treatment option for long-term (Riemann et al., 2017).

With that being said, the researchers of the present meta-analysis don’t know of any meta-analyses published that included controlled studies on the long-term eff ects of CBT-I on patients. van der Zweerde and her colleagues aim to address this gap in the literature and include all available randomized control trials (RCT) reporting on the controlled long-term eff ects of CBT-I at 3, 6, and 12 months and quantifying these eff ects (van der Zweerde et al., 2019).

The focus of the present meta-analysis was on subjective sleep outcomes according to accounts of sleep diaries and self-reported symptoms. The researchers used their previous meta-analysis as a starting point and checked whether any of those studies had published follow-up measurements or data since then. Subsequently, they performed a new search that covered the period of time from the end of the previous search (December 2015) to May 2018 (van der Zweerde et al., 2019). The inclusion criteria were the following: RCT design, investigation of CBT-I or its components, adult participants, self-reported or formally diagnosed insomnia, the comparison to a non-active control group, inclusion of sleep diary outcomes,

reporting of follow-up data for 12 or more weeks post test, and the provision of suitable data for eff ect size calculation (van der Zweerde et al., 2019). The CBT-I components were defi ned as relaxation therapy (RE), sleep restriction therapy (SRT), stimulus control therapy (SC), paradoxical intention (PI), and cognitive therapy (CT) (van der Zweerde et al., 2019).

This study was focused primarily on insomnia severity which was measured through questionnaires (ISI), and secondarily on sleep onset latency (SOL) and sleep effi ciency (SE) measured through sleep diaries. The data extraction process involved coding characteristics such as publication year, recruitment setting, insomnia defi nition, comorbidity, age group, treatment format, number of sessions, control group type, and intervention type. Lastly, the statistical analysis involved computing Hedges’ g for eff ect sizes, using a random eff ects model to account for heterogeneity, and checking for outliers and publication bias (van der Zweerde et al., 2019).

The fi nal meta-analysis included 29 studies after excluding one outlier. The results showed that CBT-I had signifi cant eff ects on insomnia severity at 3, 6, and 12 months with eff ect sizes declining over time (large at 3 months, moderate at 6 months, small at 12 months). The researchers found that three months after treatment, the severity of insomnia complaints (primary outcome) was better for patients treated with CBT-I than for patients without the active treatment. Additionally, signifi cant eff ects were observed for SE and SOL at 3, 6, and 12 months (van der Zweerde et al., 2019).

In general, there was a steady decline overtime of the long-term eff ects of CBT-I. This indicates that the long-term eff ects of CBT-I are smaller than the eff ects seen in the short-term. There are several factors we have to consider when analyzing these results. The analyses at the diff erent time points include diff erent studies which could lead to biased eff ect size estimates. Furthermore, patients in the control conditions could start sleeping better over time either because they have sought treatment elsewhere or purely as a result of time passing. As the time of follow-up increases, so does the time frame of opportunity to seek treatment elsewhere. Finally, when looking at the data for the individual studies included in the present meta-analysis, participants reported a return of symptoms over time. This could be because the interventions are relatively short and focus on behavioral changes such as lifestyle, bedtimes, and sleep hygiene (van der Zweerde et al., 2019).

A randomized controlled trial comparing EMDR and CBT for OCD

 

Marsden, Z., Lovell, K., Blore, D., Ali, S., & Delgadillo, J. (2017). A randomized controlled trial comparing EMDR and CBT for obsessive–compulsive disorder. Clinical Psychology & Psychotherapy, 25(1). https://doi.org/10.1002/cpp.2120

Summary by: Swastika Dutta Gupta

The study by Marsden et al. (2018) investigates and compares the effectiveness of Cognitive Behavioral Therapy (CBT) and Eye Movement Desensitization and Reprocessing (EMDR) in treating Obsessive-Compulsive Disorder (OCD). CBT, especially when using Exposure and Response Prevention (ERP), is widely recognized as the most evidence-based and effective treatment for OCD.

However, the study raises an important question: could EMDR, a therapy primarily used for trauma, offer comparable or complementary benefits for people with OCD—especially those with underlying trauma?

The researchers worked with 55 participants diagnosed with OCD, randomly assigning them to either a CBT group or an EMDR group. Each group received 16 sessions of therapy. For the CBT group, sessions followed the traditional ERP approach, gradually exposing individuals to feared situations while preventing the compulsive responses. The EMDR group followed a standard protocol aimed at processing distressing or traumatic memories that may have contributed to the OCD symptoms.

Results from the study showed that both CBT and EMDR led to improvements in OCD symptoms, as well as reductions in anxiety and depression. However, the CBT group showed significantly greater reductions in OCD symptom severity, as measured by the Yale-Brown Obsessive Compulsive Scale (Y-BOCS), both immediately post-treatment and at follow-up. This reinforced CBT’s position as the most effective standalone therapy for OCD. However, EMDR still showed promise—particularly for individuals whose obsessions and compulsions seemed to be linked to past emotionally charged experiences.

One of the most interesting aspects of the study is the way it challenges a rigid distinction between “trauma therapy” and “OCD therapy.” By suggesting that certain OCD cases may have trauma-related origins, the authors open up a space for more nuanced, individualized treatment planning. They propose that EMDR might be a useful supplementary or alternative method for people who struggle with or don’t fully respond to CBT.

The study also raises questions for future research. For example, how can clinicians best identify whether a person’s OCD has trauma-based origins? Could a combined approach of CBT and EMDR improve outcomes even further? While the sample size was relatively small, the randomized controlled design gives the findings weight and encourages clinicians to consider flexibility in treatment rather than rigid adherence to one approach.

Overall, the study confirms CBT’s superior efficacy for OCD while inviting us to explore EMDR’s role more deeply in complex or comorbid cases.

Effectiveness and Acceptability of Third-Wave eHealth Treatments: A Meta-Analysis

O’Connor, M., Munnelly, A., Whelan, R., & McHugh, L. (2018). The efficacy and acceptability of third-wave behavioral and cognitive eHealth treatments: A systematic review and meta-analysis of randomized controlled trials. Behavior Therapy, 49(3), 459–475. https://doi.org/10.1016/j.beth.2017.07.007

Summary by: Benedikt Luther

According to a report by the European Parliamentary Research Service, an estimated 84 million people in the European Union (EU) currently suffer from mental health problems (Amand-Eeckhout, 2023). This corresponds to almost one in five EU citizens and is equivalent to the entire population of Germany. Additionally, mental health problems carry negative social and economic consequences, such as job loss, family issues, and decreased social participation, all of which may worsen mental health crises—a vicious cycle. Access to professional mental healthcare is not equally guaranteed for everyone. eHealth applications represent one way for improving access to mental health services, particularly when traditional face-to-face therapy is limited by geographic, economic, or social barriers. However, questions remain regarding how these digital interventions are accepted and how effective they are.

O’Connor et al. (2018) examined in a systematic review and meta-analysis the efficacy and acceptability of digital interventions based on so-called "third-wave" therapies, including for example Acceptance and Commitment Therapy (ACT) and Mindfulness-Based Cognitive Therapy (MBCT). The authors define eHealth broadly as “an innovative method of delivering therapeutic content with the potential to improve access to third-wave behaviural [sic!] and cognitive therapies” (O’Connor et al., 2018, p. 459). The meta-analysis included 21 studies using randomized controlled trials with a total of N = 3,176 participants. The interventions primarily targeted to improve anxiety, depression, and quality of life. The meta-analysis found small to medium positive effects for the reduction of anxiety (g = 0.32, 95 % CI [0.09, 0.56], p = .01) and depression (g = 0.52, 95 % CI [0.26, 0.77], p < .001), compared to inactive control groups. Additionally, quality of life significantly improved under these conditions (g = 0.46, 95 % CI [0.00, 0.92], p = .05) However, compared to active control conditions, the significant effects were smaller in magnitude (O’Connor et al., 2018). The differences in the outcomes anxiety (g = 0.31, 95 % CI [0.07, 0.54], p = .01); depression (g = 0.29, 95 % CI [0.14, 0.44], p < .001); quality-of-life differences were nonsignificant (g = 0.31, 95 % CI [- 0.31, 0.93], p = .33) Furthermore, digital third-wave interventions showed no significant differences in efficacy compared to other established psychotherapeutic treatments, anxiety (g = 0.00, 95 % CI [-0.16, 0.17], p = .97), depression (g = -0.02, 95 % CI [-0.18, 0.15], p = .83), and quality of life (g = 0.22, 95 % CI [-0.21, 0.65], p = .31). This suggests that eHealth programs could serve as viable alternatives. Importantly, there were no significant differences in attrition rate between inactive controls (OR = 1.24, 95 % CI [0.82, 1.86], p = .30), active controls (OR = 1.03, 95 % CI [0.63, 1.66], p = .92), or comparison interventions (OR = 1.03, 95 % CI [0.79, 1.33], p = .84) That indicates good acceptance of digital formats (O’Connor et al., 2018).

Nevertheless, several limitations remain noteworthy. The authors note that access to eHealth may depend on the digital divide (O’Connor et al., 2018). That means that digital offers are not equally accessible to everyone, particularly for vulnerable populations facing socioeconomic disadvantages such as children or individuals dealing with homelessness. Thus, eHealth interventions alone may not fully break the vicious cycle described earlier. That highlights the importance of considering these vulnerable groups explicitly during program design. Additionally, because the meta-analysis drew studies exclusively from peer-reviewed, English-language journals, results are potentially subject to publication bias. It should also be mentioned that the results should not be generalized to children and adolescents, as they were not part of the meta-analysis (O’Connor et al., 2018). Furthermore, it is critical to mention that the study data are relatively old, covering studies published between 2007 and 2015. Given the technological advancements since then, eHealth programs likely have evolved substantially.

To conclude, eHealth interventions are effective and widely accepted by users. Patients do not tend to discontinue these interventions more frequently than face-to-face therapies. However, under certain conditions, eHealth alternatives are not as effective as traditional face-to-face interventions. Nonetheless, eHealth programs offer scalable, costeffective opportunities for broad dissemination (O’Connor et al., 2018). Future initiatives must particularly consider vulnerable groups with lower socioeconomic status and provide targeted support to ensure equity in mental healthcare access.

Dialectical behaviour therapy v. mentalisation-based therapy for borderline personality disorder

Barnicot, K., & Crawford, M. (2019). Dialectical behaviour therapy v. mentalisation-based therapy for borderline personality disorder. Psychological Medicine, 49(12), 2060–2068. https://doi.org/10.1017/S0033291718002878

Summary by: Hadija Satel

Introduction: Borderline Personality Disorder (BPD) is a mental health condition that involves emotional instability, self-harm, problems in relationships, and frequent use of emergency or hospital services. Two therapies that are commonly used to treat BPD are Dialectical Behaviour Therapy (DBT) and Mentalisation-Based Therapy (MBT). While both treatments have strong evidence supporting their effectiveness, there has never been a direct comparison between the two. The 2019 study by Barnicot and Crawford, published in Psychological Medicine aimed to examine how DBT and MBT compare in terms of clinical outcomes over a 12-month period.DBT is a therapy that focuses on teaching practical skills to manage emotions, reduce self-harm, and improve relationships. It combines cognitive-behavioural methods with mindfulness. MBT, focuses on helping patients understand their own and others' mental states more clearly. This process is called mentalizing. While DBT is usually delivered over 12 months, MBT often lasts around 18 months, but for the purpose of this study, both treatments were evaluated over the same 12-month period.

Method: The study included 90 adults diagnosed with BPD. 58 participants received DBT and 32 participants received MBT in six specialist NHS personality disorder services in London and Southampton. The allocation of participants was not randomized. The choice of therapy was based on what was available in each local service. This approach demonstrated real-life practice but also meant there were some differences in the patient groups. At the beginning of the study,the researchers saw that people in the DBT group tended to have more severe symptoms. They were more likely to have self-harmed recently, had more frequent hospital visits, and higher rates of post-traumatic stress disorder (PTSD). They also showed higher levels of emotional dysregulation. These differences were important and were taken into account in the statistical analysis. Throughout the 12-month period, participants were assessed every three months. The study measured how many people dropped out of therapy, how often they used crisis services, how often they self-harmed, and their levels of BPD symptoms, emotional dysregulation, dissociation, and interpersonal difficulties.

Results: The results showed that both DBT and MBT helped reduce symptoms of BPD. At the end of the 12 months, there were no significant differences between the two groups in terms of self-harm rates, emotional dysregulation, BPD severity, or relationship difficulties. This means that both treatments appeared to be similarly effective by the end of the year. However, when looking at how quickly patients improved over time, there were important differences. People receiving DBT had a steeper reduction in self-harm incidents and faster improvements in emotional dysregulation than those receiving MBT. These findings remained significant even after adjusting for differences in baseline severity, dropout rates, and other confounding factors. This suggests that while both therapies work, DBT may help patients improve more quickly in reducing self-harming behavior and improving emotional control.The study also found differences in treatment dropout. A larger percentage of MBT patients (72%) completed the full 12 months of therapy compared to DBT patients (42%). However, once the researchers adjusted for initial differences between the groups, this difference in completion rates was no longer statistically significant. The higher dropout rate in DBT may be partly explained by the fact that patients starting DBT had more severe symptoms and may have had more difficulty staying engaged. Interestingly, while DBT patients initially seemed to use crisis services more often, these differences disappeared once the analysis controlled for the more severe starting point of the DBT group. In other words, DBT patients may not have used crisis services more because of the therapy itself, but because they were already more at risk before starting treatment.

Discussion: The study has several strengths. It was conducted in real-world clinical settings with actual NHS services, making the results relevant to everyday practice. It also included people who dropped out of treatment, which gives a more complete picture of how the therapies perform in practice. The researchers adjusted for initial differences between the two groups. However, there were some limitations. Since patients were not randomly assigned to DBT or MBT, it’s possible that unknown factors influenced the results. Also, the study only followed patients for 12 months, while BPD is a long-term condition that may require longer follow-up to fully understand treatment effects. Another limitation was that the researchers did not assess how closely the therapists followed the official DBT or MBT manuals, which could affect how effective the treatments were.

In conclusion, this study found that both DBT and MBT are helpful for people with BPD. however there were differences such as DBT appeared to produce faster improvements in reducing self-harm and emotional dysregulation. MBT, on the other hand, may have better retention rates. These results show  that both treatments have their strengths, and choosing between them might depend on the individual needs of the patient, such as their level of risk or ability to stay engaged in long-term therapy. This study also shows the importance of offering a variety of evidence-based treatments within mental health services, so that patients with BPD can receive care that best fits their circumstances. While more research, especially randomised trials is still needed, this comparison gives useful guidance for clinicians and services when deciding which therapy to offer.

Changes in Trauma-Related Emotions Following DBT-PTSD in Survivors of Childhood Abuse

Görg, N., Böhnke, J. R., Priebe, K., Rausch, S., Wekenmann, S., Ludäscher, P., Bohus, M., & Kleindienst, N. (2019). Changes in Trauma‐Related Emotions following treatment with Dialectical Behavior therapy for posttraumatic stress Disorder after childhood abuse. Journal of Traumatic Stress, 32(5), 764–773. https://doi.org/10.1002/jts.22440

Summary by: Alma Aldema

Introduction

I’ll start by highlighting why this study matters. PTSD isn't just about fear, it also involves deep emotional responses like shame or guilt, especially in cases of childhood trauma. Treatments like PE and EMDR are great for reducing classic PTSD symptoms, but they may not fully resolve these more complex emotional reactions. That’s where DBT-PTSD comes in, it's specifically designed to address both the core symptoms and these emotionally driven aspects of CPTSD.

Study Aims

The study had three aims: first, to measure whether emotions like shame, guilt, and disgust changed after treatment. Second, check if these changes were independent of improvements in PTSD symptoms. And third, to see how many participants reached emotion levels like those in people without PTSD.

Method

The intervention was an intensive, structured 3-month DBT-PTSD program delivered in a residential setting. It combined standard DBT elements—like emotion regulation and mindfulness—with trauma-specific techniques. One key feature was skills-assisted exposure, which helped prevent dissociation during trauma processing. The treatment also directly targeted negative self-beliefs and worked toward helping participants accept their traumatic experiences as part of their past, not their identity.

Participants

It's important to note that this was a relatively small and specific sample—mostly women with PTSD related to childhood abuse, and many had additional diagnoses like depression or borderline personality disorder (BPD). This makes the sample clinically relevant for complex PTSD, but it also limits how widely we can generalize the findings to other trauma populations.

Measures

To evaluate change, the researchers used simple but effective tools. Emotions were rated using 0–100 scales, asking participants how intensely they felt specific emotions when thinking about their trauma. PTSD symptoms were measured using the DTS, a well-established and reliable measure. Finally, they compared the participants' outcomes to a nonclinical reference group—people with similar trauma histories but without PTSD—to see if emotional levels normalized after treatment.

Analysis

The analysis was designed to test not just whether emotions changed, but whether those changes went beyond general PTSD improvement. By using MANOVA, the researchers could isolate the emotional shifts that weren’t simply side effects of PTSD symptom relief. They also used clinical significance benchmarks to see if participants reached emotional levels comparable to those without PTSD.

Results

The results showed significant improvements across most trauma-related emotions. By the end of treatment, a substantial proportion of participants reached nonclinical levels for these emotions, most notably, 76% for guilt and 69% for shame. These are very meaningful changes, especially considering the severity and persistence of these emotions in complex PTSD.

When we look at effect sizes, the largest improvements were seen in guilt, shame, fear, helplessness, and disgust. Interestingly, anger and sadness did not show significant change, which may suggest those emotions are either more complex or require different interventions.

Finally, radical acceptance—which is a core goal in DBT-PTSD—also increased significantly, with a large effect size. And it’s important to note that even after controlling PTSD symptom reduction, improvements in emotions like guilt and shame remained significant. That tells us this therapy doesn't just help with symptoms—it helps people emotionally process the trauma on a deeper level.

Discussion

This study highlights that DBT-PTSD has a distinct impact on trauma-related emotions, particularly guilt and shame—likely because it addresses them directly through exposure and cognitive work. Anger may be more complex, possibly serving an adaptive role in reframing blame. Radical acceptance improved, but for many, it remained a challenge. As for limitations, there was no active treatment control group, the sample was relatively small, and we don’t know if these gains were maintained long-term.

Cognitive Processing Therapy Versus Schema Therapy in the Treatment of PTSD among Military Veterans: Design of a Randomized Clinical Trial and Patient Preferences for Treatment

Amirpour, B., Badri, A., Aghayousefi, A., Alipour, A., & Zare, H. (2017). The effect of       cognitive processing therapy and schema therapy on marital satisfaction and avoidant coping in war veterans with chronic post-traumatic stress disorder. Journal of Nursing and Midwifery Sciences, 4(2), 1–10. http://jnms.mazums.ac.ir/article-1-121-en.html

Summary by: Alara Dogan

Introduction

Post-traumatic stress disorder (PTSD) does not impact only the internal state of the individual—it pervades the quality of their most intimate relationships, weakening emotional connections and instating patterns of avoidance. This pattern can especially be seen among veterans, whose combat-related trauma frequently presents as a disruptive subcurrent in their interpersonal lives. Amirpour et al. (2017) aimed to test whether two trauma-sensitive psychotherapies, Cognitive Processing Therapy (CPT) and Schema Therapy (ST)’ had a positive impact upon veterans with chronic PTSD, enhancing marital satisfaction and diminishing avoidant coping. While CPT is formalized and trauma-based, ST addresses more generalized early maladaptive schemas and overall psychological functioning. The central research question was clinically pertinent as much as it was humane in its scope: can we heal relational breaks by addressing the origins of trauma?

 

Methods

This semi-experiment involved 34 male Iran-Iraq war veterans from Kermanshah. Participants were initially screened with the Structured Clinical Interview for DSM-IV-TR Axis I Disorders, then required to have met criteria for PCL-M-PTSD (Post-Traumatic Stress Disorder Checklist—Military Version). Following exclusion, veterans were assigned randomly to three groups: CPT (n = 10), ST (n = 12), and a control (n = 12) group. The interventions involved group delivery, CPT in 12 sessions with a formal structure, ST being a modification of Young’s schema style. Outcomes were measured with GRIMS (Generalized Responsibility Inventory for Marital Satisfaction) for marital satisfaction, as well as with escape-avoidance subscale Coping Styles Questionnaire. Repeated-measures ANOVA was conducted in SPSS version 22, which monitored intra-group variance assumptions as well as group-time interactions.

 

Results

ST, as well as CPT, obviously surpassed the control group in both increasing marital satisfaction (p < .05) and decreasing avoidance coping strategies. Yet, CPT resulted in greater, more persistent decreases in avoidance symptoms, with post-test scores along with follow-up avoidance scores consistently showing improvement. ST, too, evidenced a short-term gain in marital satisfaction, but these gains faded over time. Demographic factors like age, wartime participation, as well as percentage of disability, remained evenly balanced, making findings more dependable.

 

Discussion

These findings align with clinical experience: directly engaging with the trauma, as CPT does, seems more to break up avoidance processes than more global interventions. The use of written exposure, along with cognitive reframing in CPT, perhaps allowed participants to engage with and reframe trauma memories, to decrease emotional numbing, and to bolster coping. Alternatively, ST’s overall emphasis upon schemas should increase short-term interpersonal understanding but should not adequately challenge avoidant behavior specific to trauma.

 

What I found most interesting in this research was its emphasis on relational outcomes, coping style, as well as marital satisfaction, over symptom severity. These are concerns that most often bring clients into treatment, but they have not been adequately represented in research. The conclusions indicate that CPT can lead to more stable relational gains by directly confronting avoidance, a fundamental aspect of PTSD.

 

Limitations

There are, naturally, some limitations to bear in mind. The all-male, combat exposed sample limits the generalizability. Group-based formats also might not generalize to comparable gains in individual contexts, and statistical significance found might not represent fully appreciable, clinically meaningful change for everyone. The research design didn't account for lifetime histories of trauma exposure or for prior psychiatric illness that can influence responsiveness to treatment.

Tanulók szorongásának csökkentése iskolai védőnők beavatkozásával

Ginsburg, G. S., Drake, K. L., Muggeo, M. A., Stewart, C. E., Pikulski, P. J., Zheng, D. & Harel, O. (2019). A pilot RCT of a school nurse delivered intervention to reduce student anxiety. Journal of Clinical Child & Adolescent Psychology. DOI: 10.1080/15374416.2019.1630833

Készítette: Kollár Dorka

Nagy a szakadék a szorongásos zavaroktól szenvedő fiatalok és a kezelésben részesülők száma között (Merikangas és mtsai., 2010), az iskolai klinikusok által nyújtott iskolai mentálhigiénés szolgáltatások az egyik fontos és potenciálisan hatékony megközelítés e szakadék csökkentésére. (Weist és mtsai., 2017). Az iskolai klinikusok (például szociális munkások, tanácsadók, pszichológusok) azonban nagy esetszámmal rendelkeznek, ami gyakran kizárja őket abban, hogy minden mentális egészségügyi problémával küzdő fiatalt kezeljenek, és a pszichoterápia ellátására szánt idejük korlátozott az egymással versengő felelősségek miatt. (Splett, Fowler, Weist, & McDaniel, 2013). Ezen okok miatt megoldásként javasolták a mentálhigiénés beavatkozások nem mentális egészségügyi szakemberekre való áthelyezését, amely sikeres volt a mentálhigiénés és általános egészségügyi beavatkozások megvalósításában országos és globális szinten is (például Kakuma és mtsai., 2011). Az iskolai személyzet körében az iskolai védőnő létfontosságú szerepet játszhat a tanulók mentális egészségügyi szükségleteinek kielégítésében. Ez különösen igaz a szorongó fiatalokra, mivel a szorongás fő megnyilvánulásai közé tartoznak a szomatikus tünetek és az elkerülő magatartás, ami gyakran az iskolai nővér meglátogatására készteti a fiatalokat (Ollendick & March, 2004). Bár korlátozott számban, a tanulmányok azt sugallják, hogy az iskolai védőnők hatékonyan képesek viselkedési és mentális egészségügyi beavatkozásokat végrehajtani (Pbert és mtsai., 2013; Wilson és mtsai, 2008). Figyelembe véve a mentálhigiénés szolgáltatásokhoz való hozzáférés növelésének szükségességét és előnyeit, valamint a mentálhigiénés szolgáltatások iskolai személyzet körében történő áthelyezését, a szerzők kutatócsoportja iteratív folyamatot alkalmazott egy rövid, iskolai nővér által irányított beavatkozás kidolgozására és finomítására a szorongó fiatalok számára. Az így létrejött CBT stratégiákon alapuló beavatkozást (a továbbiakban: Child Anxiety Learning Modules [CALM]) védőnők általi megvalósításra dolgozták ki és módosítottak. A CALM beavatkozás a szorongásra összpontosít, mivel az adatok azt mutatják, hogy a fiatalok szorongásos zavarai a leggyakoribb pszichiátriai állapotok közé tartoznak, és mélyreható rövid- és hosszú távú funkcionális károsodást okoznak (Swan & Kendall, 2016; Swan és mtsai, 2018). A jelenlegi tanulmány egy kísérleti randomizált kontrollált vizsgálat (RCT) adatait mutatja be, amely a CALM megvalósíthatóságát és előzetes hatását értékeli. A kutató szakemberek kidolgoztak egy összehasonlító feltételt, a CALM-R-t, amely csak relaxációs stratégiákat alkalmazott. A projekt elsődleges célja a teljesen kifejlesztett CALM beavatkozás kísérleti tesztelése és megvalósíthatóságának és elfogadhatóságának felmérése volt. Másodsorban a beavatkozás tanulói eredményekre gyakorolt ​​hatását vizsgálták. Feltételezték, hogy a CALM a szorongásos tünetek és a kapcsolódó károsodások nagyobb csökkenését eredményezi a CALM-R-hez képest.

Harminc főállású vagy részmunkaidős iskolai alkalmazottat randomizáltak, és CALM-ra (n = 14) vagy CALM-R-re (n = 16) képezték ki, minden nővér nő volt. Ötvennégy 5–12 éves, fokozott szorongásos tünetekkel küzdő gyermeket vontak be (CALM=20, CALM-R=34). A gyermekeket kizárták, ha olyan egészségügyi vagy pszichiátriai állapotuk volt, amely ellenjavallta a részvételt (klinikai interjú, valamint a nővérrel és a vizsgálati csoporttal folytatott konzultáció alapján), egyéni kezelésben részesültek szorongás miatt, azonnali kezelésre szorultak egy másik pszichiátriai zavar miatt, és nevelőszülői gondozásban éltek, vagy nem éltek együtt törvényes gyámjukkal. A stabil dózisú gyógyszeres kezelésben részesülő gyermekek akkor voltak jogosultak a részvételre, ha a családok beleegyeztek abba, hogy ezt az adagot a beavatkozási fázis (8 hét) időtartamára fenntartják, kivéve, ha ez klinikailag ellenjavallt.

Mindkét beavatkozás hat modulból állt, amelyeket az iskolai védőnőnek az adott gyermekkel 8 héten át tartó rövid megbeszélések során kellett bemutatnia. A CALM magában foglalta a gyermekkori szorongás kezelésére szolgáló CBT alapvető összetevőit: pszichoedukáció, relaxációs stratégiák, expozíció, kognitív átstrukturálás, problémamegoldás és a visszaesések megelőzése. A CALM-R csak relaxációs készségekből állt, kulcsfontosságú összetevői közé tartozik a pszichoedukáció, a mélylégzés, a progresszív izomrelaxáció, az irányított imagináció és a visszaesés megelőzése. Az ápolónők egy 1 napos képzést végeztek a számukra kijelölt intervencióban. Minden ápolónőnek konzultáció ajánlottak fel (klinikai szakpszichológus által), és ellátták intervenciós anyagokkal. A függő változók közé tartoztak a tanulók szorongásának mértékét felmérő és kiegészítő skálák, amelyekkel feltárásra kerül a szorongás súlyossága (Clinical Global Impression–Severity (CGI-S) and Improvement (CGI-I) Scales; Guy, 1976), a szorongás által érintett funkciókárosodások (Child Anxiety Impact Scale; Langley és mtsai., 2014), szomatizációs tünetek (Children’s Somatization Inventory; Walker, Beck, Garber, & Lambert, 2009), a szorongással kapcsolatos maladaptív gondolatok gyakorisága (Children’s Automatic Thoughts Scale; Schniering & Rapee, 2002) és az elkerülő viselkedés mértéke (Behavioral Avoidance Scale).

A fiatalok mindkét csoportban klinikailag jelentős javulást mutattak a beavatkozás után és az utánkövetés során, de nem találtak csoportbeli különbségeket. A longitudinális adatelemzések eredményei azt mutatták, hogy a gyerekek mindkét csoportban hasonló, statisztikailag szignifikáns és pozitív változásokat mutattak az idő múlásával minden mérőszámon. Mindkét beavatkozás során szignifikánsan csökkentek a szorongásos tünetek és a kapcsolódó károsodások a gyerekeknél, valamint a szorongás súlyosságának, a szomatikus tüneteknek, a maladaptív gondolatok előfordulásának és az elkerülő magatartás javulását figyelték meg. A beavatkozás előtti és utáni javulás általában megmaradt a 3 hónapos követés során. A csoporton belüli hatásméretek általában nagyok voltak, míg a csoportok közötti hatásméretek általában kicsik.

Összességében ezek az ígéretes eredmények azt sugallják, hogy az ápolónők fontos erőforrást jelenthetnek az iskolákban a szorongó fiatalok segítésében, és rávilágítanak egy másik lehetőségre a mentálhigiénés beavatkozások nem mentális egészségügyi szakemberekre való átruházására, hatással vannak a szorongás károsító következményeinek csökkentésére. Ennek a kísérleti RCT-nek az eredményei arra utalnak, hogy az iskolai ápolónők számos CBT-orientált stratégiát képesek hatékonyan megvalósítani, pozitív és terápiásan jelentős hatást gyakorolnak a fokozott szorongással élő gyermekekre. Bár ennek a tanulmánynak az eredményei biztatóak, számos korlátja van, a minta túlnyomórészt fehér és fiatal volt, így az eredmények általánosíthatóságát korlátozza. A minta mérete túl kicsi volt a csoportok közötti különbségek kimutatásához. Bár a jelenlegi eredmények azt sugallják, hogy az ápoló által vezetett beavatkozások megvalósíthatók, nem minden nővér (vagy iskolarendszer) tekinti a mentális egészségügyi beavatkozásokat munkája részének. Különösen az iskolarendszereknek lehet szükségük olyan adatokra, amelyek alátámasztják e beavatkozások költséghaszonságát, mielőtt befektetnének ezekbe a beavatkozásokba.

Az online és személyes kognitív viselkedésterápia összehasonlítása a kényszerbetegség kezelésében: egy hatékonyságvizsgálat

Lisi, D. M., Hawley, L. L., McCabe, R. E., Rowa, K., Cameron, D. H., Richter, M. A., & Rector, N. A. (2023). Online versus in-person delivery of cognitive behaviour therapy for obsessive compulsive disorder: An examination of effectiveness. Clinical Psychology & Psychotherapy. https://doi.org/10.1002/cpp.2908

Készítette: Pongrácz Fanni

A kényszerbetegség (obszesszív-kompulzív zavar, továbbiakban: OCD) az egyik leggyakoribb és az életminőséget leginkább rontó mentális betegség, amelyben kényszeres gondolatok és ismétlődő viselkedések okoznak tartós distresszt. Az OCD kezelése során a kognitív viselkedésterápia (CBT) vált a legszélesebb körben alkalmazott pszichológiai módszerré, amelynek kulcseleme az expozíció-válaszgátlás (ERP). Ez a megközelítés segít a betegeknek megküzdeni a kényszeres gondolatokkal és szokásokkal, valamint csökkenti a tünetek intenzitását. A COVID-19 járvány jelentős hatással volt a mentális egészségügyi ellátás elérhetőségére és felgyorsította az online terápiás lehetőségek térnyerését. Jelen tanulmány célja az volt, hogy összehasonlítsa az online és személyes CBT hatékonyságát az OCD kezelésében.

A vizsgálat két kanadai OCD-specialista központban zajlott, ahol összesen 144 közepes vagy súlyos OCD tüneteket mutató felnőtt vett részt csoportos CBT-n. A program heti kétszer kétórás foglalkozásokat tartalmazott, és 12–15 hétig tartott (az egyik ellátóhelyen több pszichoedukációs alkalom volt). A személyes terápiás foglalkozások 2018 és 2020 között zajlottak, míg az online formát 2020 és 2021 alatt alkalmazták, a COVID-19 világjárvány alatt bevezetett biztonsági intézkedések részeként. Mindkét terápiás formátum ugyanazt a validált CBT protokollt követte, amely magában foglalta a pszichoedukációt, a tünetek monitorozását, az ERP-t, valamint a kognitív átkeretezést és a relapszusprevenciót célzó technikákat.

Az eredmények azt mutatták, hogy mind az online, mind a személyes terápia szignifikáns csökkenést ért el az OCD tünetekben, amit a Yale-Brown Obsessive-Compulsive Scale (YBOCS) és az Obsessive-Compulsive Inventory-Revised (OCI-R) skálák segítségével mértek. Közepes és nagy hatásméret volt megfigyelhető. Az online és a személyes terápia hatékonyságában nem volt statisztikailag szignifikáns különbség. Ez arra enged következtetni, hogy az online CBT ugyanolyan hatékony lehet, mint a hagyományos, személyesen zajló terápia, még a súlyosabb tünetekkel küzdő betegek esetében is.

Az online terápia számos előnnyel jár, különösen azok számára, akik földrajzi távolság, időhiány vagy más akadályok miatt nem tudnak személyesen részt venni a terápián. Az online formátum megőrizte a személyes foglalkozások alapvető elemeit, például a terapeuta aktív részvételét, az ERP gyakorlatok beépítését és a rendszeres visszacsatolást. Az ilyen terápiák jelentős szerepet játszhatnak a mentális egészségügyi ellátásban tapasztalható akadályok enyhítésében, különösen olyan populációk számára, amelyek számára a hagyományos ellátás elérhetősége korlátozott.

Azonban a tanulmánynak akadtak limitációi, például a nem randomizált minta, valamint a kontrollcsoport hiánya, ami korlátozza az eredmények általánosíthatóságát. Továbbá nem történt hosszú távú utánkövetés, így nem ismert, hogy a tünetcsökkenés mennyire fenntartható idővel. A kutatás a járvány által okozott körülmények között zajlott, ami befolyásolhatta a résztvevők online terápiához való hozzáállását, hiszen személyes terápiára nem is volt lehetőség.

Összességében az eredmények megerősítik, hogy az online, valós idejű, terapeuta által vezetett CBT hatékony alternatívája lehet a hagyományos személyes terápiának az OCD kezelésében. Ez különösen fontos lehet a modern pszichiátriai és általános egészségügyi ellátás digitális átalakulása idején, mivel lehetővé teszi a kezelés szélesebb körű hozzáférhetőségét. Az online terápiás formátum a jövőben hivatalos kezelési irányelvek részévé válhat, ezzel bővítve az OCD-ben szenvedők számára elérhető kezelési lehetőségeket és hozzájárulhat a pszichiátriai ellátás minőségének és elérhetőségének javításához.

Az integratív kognitív viselkedésterápia hatékonysága az elhúzódó gyász zavar kezelésében

Rosner, R., Bartl, H., Pfoh, G., Kotoučová, M., & Hagl, M. (2015). Efficacy of an integrative CBT for prolonged grief disorder: A long-term follow-up. Journal of Affective Disorders, 183, 106–112. https://doi.org/10.1016/j.jad.2015.04.051

Készítette: Mihály Adrienn

Az elhúzódó gyász zavar (prolonged grief disorder, PGD) az elmúlt két évtizedben önálló mentális zavarként vált ismertté, amelyet tartós és intenzív gyászreakció jellemez egy jelentős személy halála után. A PGD különbözik a depressziótól és a poszttraumás stressz zavartól, bár gyakran komorbid ezekkel, és hasonló tüneteket mutathat. A PGD esetében a gyászreakció meghaladja a normatív időtartamot (6 hónap), súlyos érzelmi és funkcionális zavarokat okozva. Tünetei közé tartozik a fokozott vágyakozás az elhunyt után, a veszteségre való túlzott fókuszálás, az érzelmi eltompultság és a társas kapcsolatok zavara. Emellett a PGD-t az egészségügyi állapot romlásával, depresszióval és öngyilkossági hajlammal hozzák összefüggésbe. Valamint magasabb kockázattal társul szívbetegségek, magas vérnyomás és egyéb egészségügyi problémákhoz. A PGD kezelésére egyre nagyobb figyelem irányul, mivel az állapot spontán ritkán javul. Az integratív kognitív viselkedésterápia (PG-CBT), mely ötvözi a kognitív viselkedésterápiát a Gestalt-terápia technikáival, valamint a család-rendszer-terápiával és a pszichodrámával ígéretes megközelítés, amely a gyász érzelmi feldolgozására, maladaptív kognitív mintázatok átdolgozására és a jövőorientált gondolkodás elősegítésére épít.

Egy 51 fős mintán végzett kutatás célja az integrált kognitív viselkedésterápia hosszú távú hatékonyságának vizsgálata volt, a gyász tünetei, illetve a mentális egészség tekintetében. A kutatásban résztvevő személyeket először a veszteségtípusa, valamint a gyász időtartama szerint csoportosítottak. Később pedig véletlenszerűen két csoportba osztották: az egyik csoport azonnal megkezdhette a terápiát, míg a másik csoport négy hónapos várakozási idő után csatlakozott. A terápiás folyamat hatékonyságát különböző mérőeszközökkel értékelték, beleértve a gyásztünetek súlyosságát mérő PG-13 interjút és a pszichológiai distresszt vizsgáló SCL-90-R kérdőívet.

A 20 alkalmas terápia három fő szakaszból állt. Az első szakasz az érzelmi stabilizálásra és a motiváció megerősítésére fókuszált, miközben a páciens gyászhelyzetének feltárása is megtörtént. A második szakaszban a relaxációs technikák elsajátítása és a gondolatok, érzések átkeretezése zajlott, amely magában foglalta az önmagával, az elhunyttal és a haláleset körülményeivel kapcsolatos gondolatokat és érzéseket. Végül, a harmadik szakaszban a jövőbeli célok megfogalmazása és az elhunyttal való egészséges kötődés kialakítása és fenntartása történt. Ezen kívül a terápia opcionális üléseket is (5 ülés) kínált, amelyek a különleges, kritikus helyzetek kezelésére szolgáltak, például születésnapok vagy évfordulók idején.

Az eredeti 51 résztvevő közül 37-en fejezték be a terápiát, és közülük 33-an vettek részt a másfél évvel későbbi utánkövetésen. Az azonnali és a késleltetett kezelés csoportjainak eredményei között nem találtak szignifikáns különbséget, így az adatokat összevonták. Az eredmények alapján a gyász tüneteiben klinikailag jelentős javulás mutatkozott mind a terápia befejezése után (49%), mind az utánkövetés során (64%). Az általános mentális egészség szintén jelentős javulást mutatott, amelyek javulása a terápia után is stabil maradt. A résztvevők többsége a terápiát pozitívnak vagy nagyon pozitívnak értékelte, kiemelve a terapeutával való kapcsolatot és a kezelés általános minőségét, mint a legnagyobb elégedettséget kiváltó tényezőket.

Fontos azonban megjegyezni, hogy a kutatás során néhány korlát is felmerült. Az egyik legfőbb limitáció a kis elemszám volt, valamint az, hogy a résztvevők túlnyomó többsége nő volt, mely szűkíti az eredmények általánosíthatóságát. További korlátozó tényező, hogy a várólistás kontrollcsoport tagjai is részt vettek a terápián, így a kezelés hosszú távú hatásait nem lehetett kontrollált környezetben vizsgálni. Limitáció még, hogy csak két terapeuta vezette az üléseket, mely csökkenti az eredmények objektivitását. Mindezek ellenére a kutatás eredményei egyértelműen igazolják, hogy az integrált kognitív viselkedésterápia hatékonyan segíti az elhúzódó gyász zavarral küzdőket, és javítja mentális egészségüket.

Az integrált kognitív viselkedésterápia egy kiemelkedően hatékony és átfogó módszer, amely tartós és jelentős javulást hozhat a kliensek életében. Ez a megközelítés különösen ajánlott azok számára, akik egy szeretett személy elvesztése miatt mély érzelmi megpróbáltatásokkal küzdenek, és életminőségük súlyosan sérült. A kutatási eredmények egyértelműen alátámasztják, hogy az integrált CBT alkalmazása szélesebb körben is helyet érdemel a pszichológiai gyakorlatban.

Komplex PTSD (C-PTSD) és a TF-CBT kezelés eredményei fiatalkorúak körében

 Jensen, T. K., Braathu, N., Birkeland, M. S., Ormhaug, S. M., & Skar, A.-M. S. (2022). Complex PTSD and treatment outcomes in TF-CBT for youth: A naturalistic study. European Journal of Psychotraumatology, 13(2), Article 2114630. https://doi.org/10.1080/20008066.2022.2114630

Készítette: Bessenyei Brigitta

A komplex poszttraumás stressz zavar (CPTSD) nem régiben került be a BNO-11 klasszifikációs rendszerébe (World Health Organization, 2018), így kezelésére kevés adat áll rendelkezésünkre jelenleg. A CPTSD, hasonlóan a PTSD-hez, szélsőségesen elrettentő vagy ijesztő esemény(sorozat) átélését követően alakul ki. Azonban míg a PTSD esetében általában egy esemény okozza a zavart, a CPTSD hátterében jellemzően hosszabb ideig fennálló, ismétlődő események állhatnak a zavar hátterében, melyekből nehéz vagy lehetetlen a menekülés (pl. kínzás, népirtás, ismételt szexuális vagy fizikai abúzus). A BNO-11 alapján a diagnózis felállításához teljesülnie kell a PTSD kritériumainak (a traumatikus tapasztalat újraélése a jelenben, elkerülés, fenyegetettség érzet), emellett pedig meg kell jelennie tüneteknek a szelf-dezorganizációs (DSO) tünetcsoport mindegyikében is (súlyos érzelemszabályozási nehézségek, negatív énkép, társas kapcsolatok zavara). A zavar kezelésére jelenleg kevés és nem konzisztens kutatási adat áll rendelkezésünkre. E kutatás célja a Traumafókuszú kognitív viselkedésterápia (TF-CBT) hatékonyságvizsgálata volt PTSD-vel és CPTSD-vel diagnosztizált gyermekek és serdülők körében.

A vizsgálat résztvevői norvég pszichiátriai klinikákon 2018 és 2020 között kezelt, 6 és 18 év közötti, legalább egy traumatikus eseményt átélt fiatalok voltak, akik képzett klinikusok értékelései alapján (15 itemes strukturált checklist alapján) poszttraumatikus stressz tüneteket mutattak. 173 fiatalt választottak így ki, közülük 73-an merítették ki a PTSD vagy a CPTSD diagnosztikus kritériumait. A 73 fiatal átlagos életkora 15,4 év volt (SD = 1,8 év), 89,0%-uk lány volt, 61,6%-uk (n = 45) CPTSD diagnózist kapott, 38,4%-ukat (n = 28) pedig PTSD-vel diagnosztizáltak a BNO-11 alapján. Ezen fiatalok saját és szülői tájékoztatott beleegyezés után képzett klinikusok által tartott TF-CBT intervención vettek részt.

A terapeuták az intervenció megkezdése előtt (T1), minden 5. ülés után (T2, T3, T4) és az intervenció befejeztével (T5) adatokat gyűjtöttek a résztvevőktől. A méréseket a Gyermek és Serdülő Trauma Monitorozás 2 kérdőívvel végezték (CATS-2, Child and Adolescent Trauma Screen 2; Sachser et al., 2022). A kérdőív megfelelő belső megbízhatóságot és megfelelő konstruktumvaliditást mutatott a mintán (Cronbach α > 0,6). A traumafókuszú kognitív viselkedésterápiát olyan gyermekek és serdülők számára dolgozták ki, akik egy traumatikus esemény átélése után poszttraumás tüneteket tapasztalnak. PTSD kezelésében hatékonynak mutatkozott, CPTSD esetében azonban még kevés adat áll rendelkezésre. Az intervenció általában 12-16 ülésen át tart és három, jellemzően közel egyenlő hosszúságú fázisból áll. Az első fázis a készségfejlesztés szakasza, ami pszichoedukációt, stresszkezelési és érzelemszabályozási készségek fejlesztését, valamint kognitív megküzdési technikák tanulását foglal magába. A következő fázis a traumafeldolgozást célozza meg a traumanarratíva kidolgozásával és a traumához kapcsolódó maladaptív kogníciók megváltoztatásával. A harmadik fázis a konszolidáció fázisa, ahol a tanult készségek átismétlése és megerősítése történik. Mindeközben párhuzamos készségfejlesztési munka zajlik a szülőkkel is.

A kutatás eredményei alapján a CPTSD csoport meredekebb tünetcsökkenést mutatott, mint a PTSD csoport. Továbbá a posztintervenciós méréskor a PTSD csoportból már egy résztvevő tünetei sem elégítették ki a diagnosztikus kritériumokat, a CPTSD csoportból (n=45) pedig csupán három személy esetében volt továbbra is felállítható a PTSD diagnózis, de a CPTSD már az ő esetükben sem, ami a DSO tünetek jelentős csökkenésére utal. Az intervenció tehát egyértelműen csökkentette mindkét csoport tüneteit. A csoportok közötti különbséget magyarázhatja az a tény, hogy a CPTSD csoport résztvevői kezdetben is súlyosabb tünetekről számoltak be, így eleve nagyobb terjedelem állt rendelkezésükre a tünetcsökkenéshez. A kutatás további eredményei közé tartozik, hogy az intervenciót megelőző mérések alapján a fiatalok PTSD és CPTSD csoportjai között nincs szignifikáns különbség kor, nem, születési ország, a trauma típusa, a traumatípusok száma és a kezelés ideje között. Ez alapján a szerzők kiemelik, hogy a gyakorlatban a traumás esemény jellemzői helyett a tünetek súlyosságára kerüljön a hangsúly a diagnózisalkotáskor és a terápiás megfontoláskor. A kutatás eredményei alapján a CPTSD csoport esetében nem áll fenn fokozottabb lemorzsolódási rizikó a PTSD kliensekhez viszonyítva, ami kedvező terápiás jelzés. A CPTSD csoportnak átlagosan 17,5 ülésre, míg a PTSD csoportnak átlagosan 17,2 ülésre volt szüksége a diagnózis elhagyásához, tehát CPTSD esetében sem feltétlenül szükséges a hosszabb ideig tartó terápia a vizsgálat alapján.

A kutatás erősségei közé tartozik, hogy a kutatók elsőként mérték a CPTSD tüneteket validált mérőeszközzel, illetve, hogy a traumatípusok széles skálája megjelenik a mintában. Limitációi közé tartozik a randomizált kontrollcsoport hiánya, a viszonylag kis elemszám (n=73), továbbá a lemorzsolódás következtében keletkező hiányzó adatok. Összefoglalva, a TF-CBT hatékony lehet a CPTSD-vel küzdő fiatalkorúak számára is, a kezelés nem feltétlen igényel hosszabb időt az esetükben, valamint a gyakorlatban fontosabb lehet a tünetek súlyosságára helyezni a hangsúlyt és kevésbé a trauma jellemzőire.

Internet-alapú CBT szociális fóbia és pánikbetegség kezelésére egy speciálisan szorongásokkal foglalkozó klinikán a rutin ellátásban: egy kísérleti randomizált, kontrollált vizsgálat eredményei

Mathiasen, K., Riper, H., Ehlers, L. H., Valentin, J. B., & Rosenberg, N. K. (2016). Internet-based CBT for social phobia and panic disorder in a specialised anxiety clinic in routine care: Results of a pilot randomised controlled trial. Internet Interventions, 4, 92–98. doi:10.1016/j.invent.2016.03.001.

Készítette: Holly Renáta Dóra

Ez a tanulmány azt vizsgálta, hogy az internetalapú kognitív viselkedésterápia (iCBT) milyen hatékonysággal alkalmazható a szociális fóbia és pánikzavar kezelésében egy olyan specializált klinikai környezetben, ahol a páciensek az intenzív ambuláns kezelésre szóló várólistán szerepeltek. Manapság, az internetalapú terápiákat egyre gyakrabban alkalmazzák a szorongásos zavarok kezelésére, de az eddigi kutatások jellemzően kontrollált környezetben történtek, önként jelentkező betegekkel. Ezért kevés információ áll rendelkezésre arról, hogyan teljesítenek az ilyen programok rutingyógyászati környezetben.        

A pánikbetegség és a szociális fóbia gyakorisága viszonylag magas, valamint mindkettő túlzott szorongásos reakciókkal jár. Míg a pánikzavar elsősorban testi tünetekre adott fokozott szorongásos választ jelent, addig a szociális fóbiát társas helyzetekben jelentkező szorongás jellemzi. Kezeletlenül ezek a rendellenességek krónikussá válhatnak, és súlyosan ronthatják az életminőséget, valamint a munkaképességet.                                                                     

A részvétel főbb kritériumai közé tartozott, hogy a vizsgálati személyeknek legyen egy elsődleges pánikzavar vagy szociális fóbia diagnózisa a DSM-IV rendszere szerint. A kizárási kritériumok közé tartoznak például a fejlődési zavarok vagy egyéb kognitív fogyatékosságok, az öngyilkossági tervek, a bipoláris zavar vagy depressziós pszichotikus jellemzők, illetve a II. tengely rendellenességei, kivéve a C klasztert (elkerülő, függő, rögeszmés-kényszeres). A klinikára utalt betegeket először a rutin gyakorlat részeként diagnosztikai értékeléseknek vetették alá a diagnózis felállítása érdekében, majd strukturált interjúkat készítettek velük.A kutatás során randomizált, kontrollált kísérletet végeztek. A kontrollcsoportot várólistára helyezték a szokásos rutingyakorlat részeként, amíg nem kaptak szemtől szembeni CBT-t. Ezzel szemben, a kísérleti csoportot, iCBT-vel kezelték, amely során a FearFighter programhoz való hozzáférés mellett, minimális terapeuta általi telefonos támogatásban is részesültek. Ez egy kilenc lépéses önsegítő program, amely kifejezetten a pánikzavarok és fóbiák kezelésére lett kifejlesztve.                                                                                               

Az eredmények fő kimeneti mérőszáma a szorongás szintje volt, amelyet a Beck Szorongás Kérdőív (BAI) segítségével mértek, míg a másodlagos kimeneti változók a depressziós tünetek (Beck Depresszió Kérdőív II-vel, BDI-II) és az életminőség (EuroQol vizuális analóg skála, EQ-vas) voltak, illetve néhány egyéb kérdőív. A vizsgálat 158 beteget értékelt az alkalmasság szempontjából, azonban végül 67 fő vett részt a kutatásban.                    

A kezelés előtti és utáni mérések alapján, a kísérleti és a kontrollcsoport között nem volt szignifikáns különbség a szorongás vagy a depresszió szintjében. Az iCBT csoportban a BAI szorongásszint-értéke átlagosan 2,42 ponttal csökkent, de ez a különbség nem érte el a statisztikai szignifikancia szintjét. Hasonlóképpen, a depresszió mértéke a BDI-II alapján 1,87 ponttal csökkent, ami szintén nem számított szignifikánsnak. Ugyanakkor jelentős javulás volt megfigyelhető az életminőségben: az EQ-vas skálán az iCBT csoportban mért eredmények 20,88 ponttal jobbak voltak, ami azt jelzi, hogy a résztvevők általános egészségi állapotukat jobbnak ítélték meg.                                                                                                             

A kutatók szerint ez az életminőség javulás valószínűleg annak köszönhető, hogy a résztvevők aktív szerepet vállalhattak saját kezelésükben, ami reményt adott számukra, és növelte önkontrolljuk érzését. Az is előfordulhat, hogy a program révén szerzett információk hozzájárultak ahhoz, hogy a résztvevők egyfajta távolságot alakítsanak ki betegségük felé, ami csökkenthette a szenvedést és növelhette a személyes megküzdési stratégiákat.                  A tanulmány főbb limitációi között említhető a korlátozott mintanagyság, továbbá a résztvevők csupán 31%-a fejezte be a teljes FearFighter programot. Ezen felül, sokan nem tekintették „valódi” kezelésnek az iCBT programot, illetve az esetleges magas komorbiditás is csökkenti a kezelés hatékonyságát.

A tériszony tüneteinek csökkentése egy CBT-alapú alkalmazás segítségével

Donker, T., Cornelisz, I., van Klaveren, C., van Straten, A., Carlbring, P., Cuijpers, P., & van

Gelder, J.-L. (2019). Effectiveness of Self-guided App-Based Virtual Reality Cognitive

Behavior Therapy for Acrophobia. JAMA Psychiatry. doi:10.1001/jamapsychiatry.2019.0219

Készítette: Reppert Zoé

A tériszony, más néven akrofóbia, az egyik leggyakoribb fóbia, ami világszerte rengeteg ember életét megnehezíti. Sokan nemcsak magas helyeken élnek át erőteljes szorongást, hanem ez attól is megakadályozza őket, hogy különböző hétköznapi tevékenységeket elvégezzenek (például felmásszanak egy létrára). Az alábbi kutatás azonban egy új megoldást kínál a tériszony tüneteinek a csökkentésére: a ZeroPhobia nevű virtuális valóság alapú alkalmazást, amely otthonról, önállóan is használható.

A ZeroPhobia egy virtuális valóságon alapuló kognitív viselkedésterápiás (VR-CBT) program, amely okostelefonra letölthető. A teljes körű élményhez szükség van egy kartonból készült VR szemüvegre is. Az applikáció hat animált modulból áll, amelyek lépésről lépésre vezetik végig a felhasználókat a gyakorlatokon egy virtuális terapeuta segítségével. Az intervenció során a saját tempójukban haladhatnak, és az otthonuk kényelméből végezhetik el.

A program célja, hogy fokozatosan szembesítse a résztvevőket a magassággal kapcsolatos félelmeikkel, például virtuális hidak vagy magas épületek szimulált környezetében. Az alkalmazás hatásának az alapja a kitettségen alapul, vagyis a résztvevők ismételten szembesülnek a félt helyzettől, így megtanulják, hogy a várt katasztrófa nem következik be, ezáltal csökkennek a szorongásos tüneteik.

Donker és munkatársai a 2019-ben megjelent cikkükben a ZeroPhobia alkalmazás hatékonyságát és felhasználóbarát jellegét tesztelték. A kutatásban 193 fő vett részt, akiket a holland lakosságból toboroztak. Az alanyok egyik csoportja használta az applikációt, míg a másik csoport várólistán maradt. A kísérleti csoportnak három héten belül el kellett végeznie a program hat modulját, úgy, hogy legalább heti kétszer foglalkoznak vele. Az eredmények bizonyították, hogy a ZeroPhobia hatékonyan csökkenti a tériszony mértékét, ugyanis a virtuális valóság-terápiát alkalmazó résztvevők tériszonnyal kapcsolatos szorongásos tünetei jelentős mértékben csökkentek a három hét alatt a várólistás kontrollcsoporthoz képest. Sőt, a pozitív változások három hónappal később is fennmaradtak. A résztvevők a ZeroPhobia alkalmazást felhasználóbarátnak minősítették.

Az említett vizsgálat a tériszony első teljesen önálló kezelését teszteli. A kutatásnak azonban limitáció is voltak. A vizsgálat során a résztvevők 23%-a morzsolódott le nem kompatibilis mobiltelefon miatt, bár a szerzők szerint ez nem veszélyezteti az eredmények megbízhatóságát. Továbbá, az adatok kizárólag saját bevallású méréseken alapultak, valamint az utánkövetés három hónap volt, így az alkalmazás hosszabb távú hatásai ismeretlenek. Végezetül pedig a kutatási eredmények általánosíthatósága a holland Android alapú okostelefon-felhasználókra korlátozódik, akik a holland lakosság 57 százalékát teszik ki.

A kutatás során alkalmazott új módszer megmutatja, hogy a technológia milyen mértékben forradalmasíthatja a mentális egészségügyet. Az olyan alkalmazások, mint a ZeroPhobia, megfizethető és széles körben elérhető alternatívát nyújtanak azok számára, akik nem férnek hozzá a hagyományos terápiás lehetőségekhez. Bár a kutatás elsősorban a tériszony kezelésére irányult, a módszer a jövőben más fóbiák vagy szorongásos zavarok kezelésére is alkalmazható lehet.

Minél több terápia, annál nagyobb hatás? A 6 hónapos és 12 hónapos dialektikus viselkedésterápia hatékonyságának összevetése borderline személyiségzavar terápiájában

McMain, S. F., Chapman, A. L., Kuo, J. R., Dixon-Gordon, K. L., Guimond, T. H., Labrish, C., ... & Streiner, D. L. (2022). The effectiveness of 6 versus 12 months of dialectical behavior therapy for borderline personality disorder: A noninferiority randomized clinical trial. Psychotherapy and Psychosomatics, 91(6), 382-397.

Készítette: Janku Flóra Berekiné

A borderline személyiségzavar (a továbbiakban ezzel a rövidítéssel is említve: BPD) egy súlyos és elterjedt zavar, melynek előfordulása 0,7% és 2,7% közé esik. Tünetei közé sorolható az érzelmek nehéz szabályozása, impulzivitás, bizonytalan énkép, az elhagyatottságtól való félelem, az emberi kapcsolatok nehezítettsége és az önsértő viselkedés, mely sokszor öngyilkossági kísérletbe vagy befejezett öngyilkosságba torkollik. Ezek a tünetek a BPD-vel élő személy egész életét áthatják, mindennapi működését súlyosan akadályozzák. Ez a zavar a társadalomra és az egészségügyre is óriási nyomást helyez.

A borderline személyiségzavar kezelésének elsővonalbeli módja számos ajánlás szerint a pszichoterápia. A dialektikus viselkedésterápiát (a továbbiakban: DBT) kifejezetten a BPD kezelésére alakították ki. E megközelítés négy területen (a jelentudatosság, az interperszonális hatékonyság, az érzelemszabályozás és a distressz szabályozása) hivatott jelentős változásokat elérni, amit egy strukturált terápia formájában visz véghez. A dialektikus szó a nevében arra utal, hogy az ambivalens élmények megélésével foglalkozik, mint például a változás megélése, és annak elfogadása.

A DBT jellemzően hosszú terápiának számít, minimum 12 hónapos időtartamra ajánlják – ez ugyanakkor számos kétséget vethet fel. Egyrészt, a páciensek nehézségekbe ütközhetnek a 12 havi anyagi és egyéb erőforrások megteremtésében ahhoz, hogy igénybe vegyék a terápiát. Másrészt, a kezelő személyzet számára is meglehetősen költségigényes a hagyományos dialektikus viselkedésterápia alkalmazása. Így tehát felmerült annak az igénye, hogy egy klinikai vizsgálat formájában górcső alá vegyék, hogy egy rövidebb, mindössze 6 hónapos DBT (DBT-6) hatékonysága felér-e a 12 hónapos verzióval (DBT-12). Hosszútávon azt szeretnék elérni a kutatók, hogy egy költséghatékonyabb és elérhetőbb terápiát tudjanak nyújtani a BPD-vel küzdő pácienseknek.

E vizsgálatba 240 fő bipoláris személyiségzavarral diagnosztizált, önsértő és/vagy öngyilkos magatartású személy vett részt. Véletlenszerű módon sorolták őket a DBT-6 vagy a DBT-12 csoportokba, és ennek megfelelően részesültek ellátásban. A kezelés részeként egyéni és csoportos terápiában vettek részt, 0-24-es telefonos coaching állt rendelkezésükre, és terapeutáik heti rendszerességű konzultációt tartottak a terápiák menetéről. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy milyen hatása lesz a DBT-6-nak és a DBT-12-nek 3, 6, 12 és 24 hónap elteltével, a terápia kezdetéhez képest. A hatásokat a következő területeken vizsgálták meg: a szuicid és önsértő magatartás teljes gyakorisága, a borderline személyiségzavar tüneteinek alakulása, az általános pszichopatológiai tünetek alakulása, a düh kifejezése, a depresszió mértéke, a személyközi működés és a készségek elsajátítása.

A vizsgálat folyamán olyan személyek mérték fel az imént felsorolt tünetek és viselkedések alakulását, akik teljesen függetlenek voltak a kutatástól, így annak céljáról sem volt tudomásuk. Az eredmények jelentőségét nemcsak statisztikával és számokkal képezték le, hanem klinikai szakértők is véleményezték azt, a személy állapotát felmérve.

Az eredmények alapján azt mondhatjuk, hogy a rövidebbik terápiás forma nem alsóbbrendű a hagyományos 12 hónapos verzióhoz képest. Ez azt jelenti, hogy a DBT-6 hatékonysága összehasonlítható volt a DBT-12-ével a felsorolt összes területen. A szerzők kiemelik az önsértő és szuicid viselkedést, mely ugyanolyan mértékben csökkent mindkét kezelési forma esetén, ami kardinális egy öngyilkossági krízisben lévő személynél.

Kiemelkedő jelentőségű eredmény, hogy a DBT-6 az akut borderline személyiségzavarhoz és általános pszichopatológiához köthető tüneteket nagyobb mértékben csökkentette, mint a DBT-12, tehát a rövidebb terápiás forma hatékonyabb lehet a tünetek gyors csökkentésében. Ennek egy oka lehet, hogy az időhatár miatt mind a páciens, mind a terapeuta motiváltabb és produktívabb lehet a terápia során, illetve jótékony hatása lehet annak is, hogy a páciensek rövidebb idő alatt számíthatnak tüneteik javulására.

A terápia során tanított készségek elsajátítása és a dühkezelés tekintetében a DBT-12 mutatott magasabb hatékonyságot. Ezeken a területeken a változás hosszú tanulást és sok gyakorlást igényel, így látszik a sztenderd 12 hónapos DBT javallata is.

A továbbiakban a kutatók szükségesnek tartják megvizsgálni, hogy mik lehetnek azok a páciensekre jellemző személyiségjegyek, melyek magyarázhatják, hogy kinek alkalmasabb a rövid, és kinek a hosszabb terápia. Kiemelik, hogy az ebben a vizsgálatban feltárt hatások egyéb, a DBT-hez nem köthető jellemzőktől is függhet (pl. a páciens elvárása a terápiával kapcsolatban).

Eredményeik összegzéseképp a szerzők hangsúlyozzák, hogy a BPD-ben szenvedő, önsértő páciensek esetében a 6 hónapos DBT stabilizálhatja állapotukat, és felkészítheti őket egy hosszabb terápiás folyamatra. Emellett a rövidebb terápiás forma az egészségügyben is jobban alkalmazható ellátás lehetne, mind költséghatékonyság, mind elérhetőség szempontjából, így megfontolandó e rövidített verziónak a bevetése.